plüss_Teknős

Olyan furcsa, hogy az ember mennyire ritkán tudja, hogy mikor csinál valamit utoljára. Az életben minden egyszeri és a maga módján megismételhetetlen – nem lehet kétszer ugyan abba a folyóba lépni. Azon gondolkoztam a napokban, hogy mennyire sok mindenről nem tudom, hogy akkor csinálom utoljára. Hogy mikor voltam utoljára az egyetemen. Mikor aludtam utoljára otthon úgy, hogy még ott laktam. Hogy mikor beszéltem, csókolóztam, ölelkeztem valakivel utoljára. Hogy a hosszú ideig napi rutinnak számító dolgok mikor koptak ki az életemből egyszer és mindenkorra.
Azon gondolkozom, hogy máshogy csináltam-e volna bármit, ha tudtam volna, hogy akkor vagyok ott utoljára? Hogy akkor látom-hallom az illetőt utoljára? Hogy az az utolsó csók, az utolsó szex – más lett volna, ha tudom, hogy nem követi több?
Egy nyaralás vagy egy szenvedélyes összenézés magában rejti azt, hogy a találkozás egyúttal a búcsú is. Úgy kell meglátom, felfognom, magamba szívnom a pillanatot, hogy egyúttal tudom, hogy nem tér vissza. A ma reggeli kávém sem tér vissza, ahogy a tegnapi és a tegnap előtti sem, de abban nincsen emlékezetes. Igaz, számos, akkor jelentéktelennek tűnő pillanat, mozdulat, összenézés lesz később elsöprő horderejű emlék, dédelgetett kép, visszatérő álom.
Az ismerős szobába lépve egyrészt rám szakadt a már-megint-itt-vagyunk érzés. És emellett az is, micsoda izgalom volt bennem, mikor először jöttem. Hogy hányszor jöttem jókedvvel, hányszor szorongva, hányszor kedvetlenül, erőtlenül. Aztán az jutott eszembe, hogy ezek az érzések semmit nem jelentettek akkor. Viszont nem lesz többet először-megérkezés öröme. Nem lesz többé elfogadás izgalma, megismerés, feloldódás. Amikor először jöttem, nem tudtam, hogy az az utolsó első-élményem. Igen, ez így elég zavaros.
A szakításaim, hiába lógtak a levegőben, nem voltak előre megmondhatók, magam sem tudtam egy adott nap reggelén, hogy ma szakítok, hogy ma elmegyek, hátat fordítok, és elmúlik valami, ami nagyon fontos volt. Nem tudtam egy-egy családi ebédről, hogy az az utolsó, amin ott vagyok. Egy-egy ott-alvásról, hogy nem követi több. És most furcsa volt úgy belépni a szobába, hogy én ezentúl már csak ide fogok belépni. Nyilván, egyszer, a távoli jövőben itt is lesz egy utolsó látogatás, de ez más tészta. Most arra gondolok, hogy én innen már nem állom tovább. Megérkeztem valahova, lett egy párom, egy családom, gyerekeim, és ezzel elvileg végérvényesen elmúlt a tovább lehetősége, a keresés izgalma.
Ide már családtagként jövök, évek óta a részese vagyok valami nálam nagyobbnak, és nem valószínű, hogy ez megismétlődik. Ezzel a végérvényességgel, a lehorgonyozottságommal szembesültem most, a kezemben szatyrokkal, gyakorlatban is mozgásra félig képtelenül. Bezártságomban, beszűkültségemben hihetetlennek tűnik, hogy nap mint nap vonatok, buszok, repülők milliói mozgatnak embereket a céljaik, új életek, új kalandok felé. Álmos vagyok, elcsigázott és erőtlen, de valahogy most szembesültem azzal, hogy én “már nem mehetek”. Megvan a hátizsákom, amiből, ha kellett, két napig, ha kellett, két hétig eléldegéltem. Nem kellett semmi, egy fényképezőgép meg egy palack víz és az út, a tér, a kaland, az erdő illata, a kilátó magassága, az ösvény kavicsai.
Mostanra nem kell más, csak egy párna, egy kávé, öt perc csönd. Nem érzem az idő múlását, annyira ugyanaz történik nap nap után. Nem érzem magam annyi idősnek, amennyi vagyok. Nem érzem magam készen azokra a dolgokra, amikben évek óta evickélek. Néha olyan, mintha kívülről látnám az egész mivoltomat, egy furcsa, kétpólusú képet. Tele vagyok idővel és lehetőségekkel, barátokkal, van családom, egészséges vagyok. De ahogy a szobába léptem, a fojtogató állandóság átcsapott rajtam. Hirtelen azt éreztem, hogy nincs tovább. Jó értelemben, de nincs tovább…
Mielőtt költöztünk, nem tudtam, hogy aznap reggel ébredtem abban a lakásban utoljára. Mielőtt megtudtam, hogy gyerekem lesz, nem is sejtettem, hogy aznap reggel ébredek utoljára úgy, hogy nem vagyok tudatában az anyaságomnak. De nem tudtam reggel, hogy estére megszülöm a bennem hónapok óta növekvő életet, és másnap reggel keserű voltam, hogy tegnap még terhes voltam, ma meg már nem vagyok az, és ha tudtam volna, hogy az az utolsó “együtt” töltött nap, akkor nem mosok meg takarítok, mint ahogy tettem. Ha tudtam volna, hogy ez a kapcsolatom lesz az utolsó, akkor is belemegyek? Hogyne, hiszen legbelül mindig is megállapodni szerettem volna. Fárasztó azért menni előre nap nap után, hogy megállhassak. Rohanni reggeltől estig azért, hogy csendben eldőlhessünk aludni.
Vagy öregebbnek lenne jó, vagy fiatalabbnak lenni. Valahogy úgy érzem magam, mint az éppen mászni tanuló kicsi – akinek semmi baja nem volt, míg rá nem jött, hogy ő ilyet is tud, de most már csak akkor lesz békében önmagával, ha járni tud majd. Haladni lenne jó, sodródni, szédülni, tapasztalni, szimatolni egy erdei úton, izzadni egy koncerten, mélázni egy vonaton. Illetve azt az izgalmat szeretném, mikor mindez még új volt, titokzatos, lehetőségekkel teli. Szomjazni szeretnék az újra, a tapasztalásra, a megismerésre.
Nem tudom, melyik napomban éppenséggel mi az utolsó, mi az, ki az, aki másnap már nem lesz többet. De minden napon mostanában, ahogy sötétedik, csak arra vágyom, hogy vége legyen, hogy álomtalan álomban hánykolódhassak reggelig, és aztán rághassam a körmöm, hogy megint este legyen. Nem vagyok kíváncsi. Nem vagyok motivált. Máskor szerettem volna megállítani az időt, itt, most, ebben a pillanatban álljon meg minden és mindenki, mert ez a most, ez a minden. De mostanában az elmúlásra vágyom. Legyen holnap végre, legyen jövő hét, legyen hónap eleje, legyen tavasz, legyen egy év múlva... És minden ma, ami tegnap az annyira vágyott holnap volt, a lehetőségekkel teli jövő, minden nap csak ugyanazt az elvágyódást hozza a következő napba.

Napok óta minden nap sírok. Bár ordítani szeretnék, a bennem gyűlő keserűség és feszültség miatt, de nem lehet, mert vékonyak a falak, alszanak a gyerekek, reggel van vagy este van vagy ebédidő vagy hétvége és nem lehet. Most is sírok, alig látom a betűket, a könnyek csípik a szemem, biztos nem mostam le az arcomról rendesen a szappant. A pólómra nyomott mintán állnak a könnyek. Tegnap reggel még nem volt neged kilenc, mire már torkom szakadtából ordítottam és káromkodtam, és zokogtam az idegtől, a tehetetlenségtől. Ütni szeretnék, néha törni-zúzni lenne kedvem, kárt tenni, fájdalmat okozni és rombolni, hogy valahol kimenjen belőlem ez a megmagyarázhatatlan és végtelenül negatív energia.
Semmit nem tartok az ellenőrzésem alatt, elvesztettem a kontrollt az életem minden területén, egy céltalan, haszontalan, kiégett romhalmaznak érzem magam, akit a két-éves-sincs gyereke is felpofozhat, és nem üthetek vissza, a hangomat sem lenne szabad felemelnem, mert mi van, ha ettől lesz aztán depresszív a gyerek is. Attól, hogy én mostanában reggel kilencre eljutok arra a szintre, hogy azért a napért sem volt érdemes felkelni, és hogy vajon kibírják-e a gyerekek étlen-szomjan, míg valaki ránk talál, mert legszívesebben felkötném magam az első, kötözött sonka testemet elbíró tereptárgyra.
Sírok, ordítok, káromkodom, kávézom, aztán kezdődik a körforgás elölről. Mire a gyerekek alszanak, már annyira belém vágták az ideget, hogy ha szimultán sikerül is őket letennem, én már nem tudok lefeküdni, mert remegek az idegtől. Este, mire minden, a gyerekek altatásához szükséges ceremónia lezajlik, ég a gyomrom, hogy melyik fogja felóbégatni a másikat. Aztán ők elájulnak, hiszen azért mozgalmas, játszóteres, labdázós, birkózós minden nap – én meg este tizenegykor is jobbra-balra forgok, és megfagyok a kimerültségtől. Állig beöltözve alszom a huszonnyolc fokos szobában, vacogok a tollpaplan alatt, pizsamában, öklömnyi gyomorral. Ég a szemem, szerencsére szereztem egy hatalmas napszemüveget, amiben a teljesen beborult délutánokon is rovom az utcákat, mert bántja a szememet a fény. És mert így nem látják az arcomat. Szeretnék láthatatlan lenni, ha elnyelne a föld, egy süketszobában üldögélni, egyedül, ingerek nélkül, a falnak dőlve csak befelé figyelni, csak lélegezni.
Annyira szeretnék torkom szakadtából ordítani, mikor a gyerek fülig érő szájjal kántál, és ugrál és nem hiszem el, hogy nem tudja és hogy nem élvezi, hogy az idegeimre megy. Nyilván, a mostaninál még lejjebb lennék minősítve a sz*ranya-skálán, hogy értelmi szintet tulajdonítok egy kétévesnek, de mindegy. Annyira szeretem, hogy a lakásunkba lépve bármelyik kósza látogató húsz percen belül jobban ért a saját gyerekemhez, mint én. Hogy éhes-e, álmos-e, kell-e pelenka, így mucika, úgy bucika. Annyira jó hallgatni, hogy menjek suliba, tanuljak, sportoljak, törődjek magammal is, hiszen egész nap itthon vagyok, az időmbe belefér. Olyan jó hallgatni, hogy ne legyek nyers a gyerekkel és ne várjak tőle semmit, hiszen az a dolgom, hogy ha három óra alatt sikerül a kölyköt a kádba imádkoznom és pelenkát cserélnem rajta, akkor annyi idő alatt, hiszen ezért vagyok itthon.
Sokszor délután veszem csak észre, hogy aznap három-négy kávén kívül még nem vettem magamhoz semmilyen táplálékot. És nem éhes vagyok, csak elkezdek leltározni, hogy mit is ettem aznap. Ja, semmit. Ja, mindegy is. Aztán összeütök egy müzlit, amihez legalább az egyik gyerek odaül, és eleszi a felét, szétdobálja a másik felét, és kiöntöm, ami a tányérban megposhad, mert addigra már se kedvem, se türelmem megenni. Az előfizetett kaját megmelegíteni sincs sokszor erőm, nem ér annyit az egész. Régebben élvezettel ettem, előkészültem, ízlelgettem, variáltam. Most azon imádkozom, hogy öt perc alatt magamba tudjak fojtani valamit, míg a gyerek alszik vagy nem figyel.
Szeretnék beszélgetni, szeretnék nyugodtan meginni egy jó kávét, szeretnék nagy levegőt venni és a másik oldalamra fordulva aludni reggel tízig. Elolvasni egy könyv egy fejezetét úgy, hogy csönd van, csak a lapozgatás halk surrogása, vagy ahogy fészkelődöm a fotelban, a nyikorgás minden hang körülöttem. Szeretnék elterülni egy kád forró vízben, illatos olajokat csöpögtetni bele, mécsest gyújtani, érzelgős számokat hallgatni és akár bóbiskolni is egyet – úgy, hogy senki nem nyit rám, nem visít az ajtó előtt és nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy magamra mertem szánni azt a fél órát…
A szoba egyik sarkában játékok, plüssök, kacatok. A másik sarokban a fotelon vasalni való, sok. Nem mosogattam ma, mert nem volt erőm. Összeszedem a telebőgött zsepiket, kiviszem a szemétbe. Olyan érzésem van, mintha apránként magamat is, a teleszipogott zsepiken, elhordanám a semmibe. A végén nem marad más, csak egy üres, karikás szemű, ordibáló és káromkodó idióta, akivel nézzük egymást a tükörben és egyikünk sem érti, hogyan jutottunk el idáig és mi közünk van egymáshoz. Holnap. Holnap más lesz, holnap jobb lesz.
Megmosom az arcom. Nem is látszik, hogy sírtam. Mehetünk sétálni.

És csak feküdtem magatehetetlenül, ennyire így harmadszor életemben. Felálltam a mosdóban, és éreztem, hogy nincs tovább. Megmostam az arcom, és kiültem a lépcsőre, csoda, hogy oda kijutottam. Láttam némi fényt, hallottam, hogy jönnek-mennek az emberek. Itallal kínáltak, de belőlem csak kifelé törekedett akkor és utána még vagy másfél órán át minden. Támasztottam a fejem a térdemen – ezt sem tudom, hogy honnan volt erőm akár ehhez is. Arra gondoltam, hogy nem kellett volna fehér leggingset húznom… A homlokom csupa csatak, a hajam a tenyeremhez tapad az izzadságtól. Meggyulladok, arra gondolok, hogy lassan fáznom kéne a hideg kövön, de egyre csak szakad rólam a víz. Erőtlenné válok, már ketten vagy hárman tanakodnak felettem, hogy mi legyen. Hanyatt akarok feküdni, kezek nyúlnak utánam, hogy nem kéne, meg felfázom, meg beütöm a fejem, de szépen lassan leengednek, le kell dőlnöm kicsit. Csendben fekszem, érzem a hideg követ a hátam, a fejem alatt. Kemény, jó lenne egy pulcsi a fejem alá, de nincs. A srácok kicsit kétségbe esnek, hogy mi ütött ki ennyire. Tárgyalások folynak valami kocsiról, hogy felvisznek, hogy itt hagynak, betakarnak, hogy ki vigyázzon rám. Végül a kőlépcső hidegnek találtatik, felültetnek, vállra vesznek, ismerős illat leng körül. Nehéz vagyok, képtelen vagyok tartani akár csak a fejemet is. Érzem a hátam és a térdhajlatom alatt megfeszülő izmok küszködését, hogy összetartsák, amit én most nem bírok.
“Aztak*rva” – hallom, majd átkerülök valaki más karjába, a vállára hajtom a fejem, legalábbis azt hiszem. Előre megy valaki, hogy a gyerekülést kiszedjék a kocsi hátuljából, hogy beférjek, fekve. Lógok a két karban, nem látok, csak hallom a kavicsok surrogását, a kocsi ajtaja csapódik, nevetés, jövés-menés, lesajnáló megjegyzések az állapotomról, hitetlenkedő sóhajok. Lefektetnek, sem mozdulni, sem a szememet kinyitni nincs erőm. Lélegzek, koncentrálok erősen, hogy ne hányjak többet, a kocsiba ne, az új, céges kocsit nem hányhatom össze… Kapok a fejem alá egy tálat, ahová a lépcsős töprengés után már csak némi utózönge jut. Kedves itatóm tart az ölében, simogat, vigasztal, sajnálkozik, csak hallgatni vagyok képes, annyira szeretném megköszönni, hogy vigyáz rám, jó lenne mondani valamit, de csak gurgulázó hangok jönnek ki a torkomon, artikulálatlan hörgés, amiről többen azt hiszik, megint hányni fogok. Inkább alszom. Már nem rosszul vagyok, csak iszonyú gyenge, mintha kiszállt volna belőlem az élet, nem érzek semmit, nem gondolok semmit, nem mozdulok, megszűntem létezni. A sajnálkozás messzebbről hallatszik, kocsiajtó nyílik-csapódik, leengedik az ablakot, betakarnak, igazítanak a fejemen, a lábamon, igen, már vagy 2-3éve nem ittam ennyit. Ráz a hideg, ahhoz képest, hogy pár perce(?) még a lépcsőn folyt rólam a víz, most megvesz az isten hidege, reszketek, kocog a fogam. Elzsibbad a kezem, megmozdítom, elszédülök tőle, inkább elalszom.
Kinn szól a zene, hol hangosabban, hol halkabban, a számokat már nem tudom megkülönböztetni, annyira szerettem volna még táncolni, olyan jó kis buli volt, de gyenge vagyok, a pálinka meg erős. Elalszom, nem tudom, mennyi időre. Később megébredek, fáj a térdem, nem tudom kinyújtani a lábam a kocsiban. Leveszem a szandálom, úgy kicsit kényelmesebb. Közben be vagyok takarva egy polár takaróval, erre egyáltalán nem emlékszem, de nagyon jól melegít. A pulcsimat a fejem alá gyűröm, kicsit szédelgek a sok (ha-ha) mozgástól, megint elalszom. Jó lenne megfordulni, de nem férek el, jó lenne kinyújtanom a lábam, már a bokáim is fájnak. Ajtó nyílik, a csomagtartóban motozás. Nincs annyi erőm sem, hogy megszólaljak, hogy ki az, mi az, de aztán ismerős lesz a motoszkálás, Apa firtatja, hogy vagyok. A beszédem kásás, olyan, mintha leharaptam volna a nyelvem. Időt kérek, hihetetlennek tűnik, hogy fel kell ülnöm, koordináltan mozognom. Nem tudom, mennyi idő telik el, ismerős hangokat hallok, elköszönnek, már a zene is csak messzebb szól, valahol a kocsi mellett beszélgetés, de nem tudok rá figyelni, küzdök az elalvással.
Újabb idő telik, mozgolódom, ez gondolom, hallatszik kinn is. Apa beül kicsit, járatni kezdi a motort, de megkérem, hogy ne tegye, nem jó a fejemnek.
Aztán megtudom, hogy hajnali három is elmúlt, erőt veszek magamon, haza kell mennünk. A szüleim, a gyerekek, három óra múlva kelni kell a kicsihez… Semmihez nincs erőm, de felülkerekedik rajtam, hogy mi van a gyerekekkel. A szemem nem nyitom ki, a kezemmel is letakarom, nagyon zavar a fény. Felülök, nem is annyira rossz, gyorsan hátra hajtom a fejem, az a biztos. Sikerül fél szememet kinyitva bekapcsolnom az övet, megnyugszom, hátra hajtom a fejem megint, kitámasztom magam a két karommal, indulunk. Az első egy-két fékezés nem esik jól, de mantrázom, hogy bírnom kell, haza kell érnünk. Fejben követem az útvonalat, az indexelésekből, a kanyarokból saccolgatom, merre járunk. Szerencsére nincs sok lámpa, ahol meg kell állnunk, semmi forgalom, egyenletesen haladunk, így nem leszek rosszul. Lesz helyünk a ház előtt, ne kelljen köröznünk, ezen imádkozom, szerencsénk van. A szandálomat a kezemben viszem, úgyis levenném, minek bajlódjak a felvétellel… Kinyitom a kocsiajtót, rosszabb kinyitni a szemem, mint felállni, kiszállni. A földet bámulom, magam is meglepődöm, hogy képes vagyok egyedül járni, nem imbolygok, nem vagyok rosszul. Végtelenül gyenge vagyok, kifacsart, elgyötört. Semmire nem vágyom, csak hogy lefekhessek.
Csak ittunk, alig ettem, nem maradt bennem semmi. Semmi, csak az érzés, hogy gyenge vagyok, magatehetetlen, ostoba. Amilyen nagy pörgés volt, annyira nem érzek most semmit, csak valami kínos ürességet, hogy lemaradtam valamiről, hogy elmulasztottam valamit, hogy elvesztegettem egy estét. De ez nem igaz, szerettek, törődtek velem, vigyáztak rám a bajban, ápolgattak, csitítgattak, támogattak. Felérünk a lakásba, megmosakszom, levetkőzöm, elájulok. Meg kéne fordulnom, mert ugyan arra az oldalamra dőltem, amin a kocsiban is feküdtem, és már fáj a nyakam, a karom, a vállam… Lassan, kínosan lassan megfordulok. Bele se merek gondolni abba, hogy mennyire büdös lehetek az izzadságtól, a piától, a hányástól… Koszos a lábam. Innom kéne, legalább pár kortyot – de nincs az az isten, hogy én innen felkeljek. Snitt.

Minden nap megfogadom, hogy holnap más lesz. Erős leszek, kedves, mosolygok, türelemmel elnézek mindent. Holnap nem eszem kenyeret. Hogy nem vacsorázom. Korán lefekszem. Hogy nem kiabálok a gyerekekkel. De legalábbis nem káromkodom a fülük hallatára. Hogy keresek egy jó kozmetikust. Hogy nem netezek sokat. Kisúrolom a kádat. Leszedem a megszáradt ruhákat. Kivételesen nem tésztát főzök. Nem nyaggatom apát semmilyen szívességért. Hogy kiporszívózok. Hogy végre elküldöm a felső szomszédot az állandóan a gangon óbégató gyerekével együtt melegebb éghajlatra. Hogy keresek valami betartható diétát. Hogy rendet rakok a ruhásszekrényben. Hogy az ölembe veszem a macskát. Kimosom a hűtőt. Meglocsolom a virágokat. Abbahagyom a körömrágást. Kevesebb kávét iszom. Nem nyomkodom a képemet. Nem sírok minden apróság miatt. Nem nézek meg még egy filmet,még egy honlapot, még egy gumicukor mellett, még egy fröccsel…
Aztán egyszer csak mindig holnap van, amikor délelőtt, miközben a harmadik kávé fő le aznap, és épp lábbal instruálom a macskát, miközben benn visít valamelyik gyerek, amit próbálok nem meghallani, már azon morfondírozok, hogy milyen tészta lesz az ebéd sok sajttal, és hogy ez a szoknya nem is vág be annyira… Minden nap ugyanolyan, összefolynak, világos van, meleg, aztán a monitorfényben gubbasztunk, elmúlt este hat, már nem eszem semmit, már megint tizenegy van, nem, nem várom meg a következő reklámot, elájulok az ágyban, de nehezen alszom, hülyeségeket álmodok, hallom, ahogy a szomszédok jönnek-mennek a gangon. Aztán pirkad megint, etetek, pelenka, csereruha a pisis helyett, kávé, mosdó, lassan munkába megy a szomszédság, második kávé, sírás itt, kis hiszti ott, lassan reggel nyolc van, ez még csak a második kávé, egész jó. Mosok, főzni is sikerül mostanában, mosogatok, csitítgatok, etetek, altatok, főzök egy kávét, ebédidő, alvás, park, posta, fagyi, haza, híradó, fürdés, etetés, esti hülyéskedés a jobb napokon, nyavalygás és az én esti kiborulásom a rosszabbakon. A zuhany alatt nem látszik, ha sírsz.
Hívnak ide-oda, reggel örülök, délután katatón vagyok, estére a hátam közepére nem kívánok senkit és semmit, de mosolygok, és evickélek a felszínen. Persze aztán én is jól érzem magam, és örülök a barátoknak és hogy nem engednek a posványba süllyedni, ami saját magam vagyok. Lassúnak, butának, beszűkültnek, üresnek érzem magam, mert velem nem történik semmi, nem megyek sehova, senkit nem érdekel, hányadik oltást kapja a gyerek vagy hogy böfögött-e aznap eleget. Nem vagyok effektíve rosszul. Leginkább nem vagyok, valahogy sehol nem vagyok jelen. Ellátom a feladataimat, mert el kell. Kitartok holnap is, mert muszáj. Felkelek, mert nem tehetek mást, összekaparom magam, és a kukába kanalazom a tegnapi zaccot. Már hidegen hagy a csomókban hulló hajam, hogy minden kiesik a kezemből, hogy megbotlok minden apróságban, hogy alig bírok az emeletre felmászni, hogy tönkremennek a virágaim, a mosott ruhák megfogják egymást, mert nem válogattam át rendesen.
Nincsenek órák, percek, pillanatok vannak, egy mosoly, egy kedves gőgicsélés, egy-egy már érthetőnek vélt szó, egyedül eszik villával, visszarakta a cumit, félig átfordult, hagyta levágni a körmét, kivitte a szemetet…
Apróságok csillannak meg a napjaimban, a kávéskanálon egy csepp, aztán megint este lesz és aztán pirkad megint, és fogadkozom, hogy ez egy jó nap, megint egy nappal előrébb vagyunk, ma nem eszem annyit, ma kitakarítok, ma kedves leszek, ma…
Áh, alig aludtam. Kávét akarok. Fáj a nyakam. Vasalni kéne. Mindjárt reggel hét. Másfél órája fenn vagyok. Meghallgatom a híreket.

Alszanak, immár hárman. A Kicsi, a Pici meg a Nagy. A lányok és Apa.
Annyi mindenre készül az ember, mikor gyereke születik – legalábbis a várandósságban nekem annyi minden benne volt, hogy majd mi minden leszek. Hogy kedves leszek, odaadó, aggódó, gyengéd, szeretetteljes, türelmes, példamutató, ölelgetős, gondoskodó, óvó-féltő, vidám, kreatív, örökmozgó, hogy kényeztetek, ringatok, babusgatok, szoptatok, dajkálok, összebújok, simogatok, becézgetek, mosolygok, énekelek, táncolok, krémezek, tornáztatok, ápolgatok, egyszóval hogy nevelgetem a gyerekeinket. Hogy nagy szeretet, fékezhetetlen anyai ösztönök ébrednek bennem, elterveztem, hogy engem majd semmi nem hoz ki a sodromból, hogy a nap huszonnégy órájából huszonötben ott leszek a gyerekek mellett, mindig jó szóval, mindig mosolygósan, kipihenten, türelemmel és odafigyeléssel, ahogy azt egy anyának KELL. Hiszen ki ölelgesse a sírós, riadt gyerekemet, ha nem én? Ki adja vissza a cumit, vegye elő a mellét százszor is egy nap, ha kell, ha nem az anya? Ki öltöztesse át a gyereket (tizen)ötször egy nap, melegítsen háromféle ételt, pelenkázzon öt percen belül háromszor (hiszen tiszta pelusba jó kakálni), ki vegye elő egyik játékot a másik után, pakoljon el napjában hússzor, ha nem az anyja a gyereknek? Hiszen ez a dolgom.
Dicsőült arccal, a fejem felett ragyogó glóriával, tegyem a dolgom nap-mint-nap. Az anyaság szép, az anyaság jó, az anyaság szent, minden nő álma, vágyai beteljesülése, a nő életének egyetlen valódi célja és értelme, ami mellett és ami után eltörpül minden és mindenki, mert a világra született kis törpék mindent legyűrnek, testet, lelket, emberi kapcsolatokat, és onnantól, hogy megérkeztek, nem is létezhet(ne) más, csak ők.
Vagy legalábbis, szinte illetlen dolog, ha az ember lánya (az anya) kikukkant a mosatlan ruhák-edények és pelenkák halma mögül, és lebiggyedő szájjal konstatálja, hogy az élet (a mások élete) megy tovább, tavaszok jönnek, más a divat, más zene szól, drágábbak a koktélok és (ezt talán csak én látom így), csinosabbak a fiúk-lányok, mint tavaly. Nekem most az a ‘dolgom’, hogy örüljek, hiszen más összetenné a két kezét, ha lenne gyereke, kettő is, egészséges, mosolygós, jó evő, jó alvó, szociális, játékos, kedves-cserfes. Igazuk van. Összeteszem a kezem, hogy könnyen-gyorsan lett két gyerekünk, egészségesek, kedvesek, szépek, nagy szeműek, nagy hajúak. Szeretem őket, a véreim.
Nemrégiben néztünk egy filmet, hadd propagáljam annyiban, hogy a címe ‘A legszebb dolog’. Hiszen a gyerek, a születés csodája a legszebb, a legnagyobb dolog, ami nem csak egy nővel, de egy párral, egy családdal történhet. Ketten voltunk, aztán hárman, majd négyen lettünk. Egészségesek vagyunk, és boldogok, erre vágytunk, most örülnünk KELL.
A magazinokban, a filmeken, az ismerősöktől nyilván senki nem hallja azt (vagy nem túl gyakran), hogy árnyoldalai is vannak ennek a csodának, hogy anyának, szülőnek lenni nem egy fáklyás menet, ahol minden nap öröm és kacagás, sikert siker követ, hogy borzasztó üzleties legyek, win-win szituációk sora kéne, hogy legyen az egész. Egy boldog, kiegyensúlyozott szimbiózis, ahol mi a gyereket akartuk-akarjuk, a gyerek meg minket, és egymásra borulva élünk szirupos boldogságban. Nézd meg a filmet, ha van gyereked, azért, ha nincs, azért. Ha van gyereked, sírni fogsz – én sokat bőgtem a film közben, pedig akkor a Pici még a hasamban volt. Akkor is sok minden ismerős lesz, ha nálatok valóban térdig ér a kiegyensúlyozottság és a boldogság. Ha nincs gyereked, azért nézd meg, mert sok minden benne van, ami a magazinokban nincs, és amiről az ismerősök hallgatnak, mert szégyellik. Én is.
Gyermeket várni csoda, hihetetlen, érthetetlen, megfoghatatlan (bár elég hamar nagyon is kézzelfogható) dolog. Izgalom, félelem, kíváncsiság, várakozás, halogatni vágyás, túl-akarok-lenni-rajta, szemben azzal, hogy óóó, nem tarthatna-e még néhány hétig ez az állapot? Áldott, majd várandós, az utolsó hetekben terhes, titok, sejtelem, bizonyosság, aztán a nyilvánvaló tény, hogy lakik ott benn valaki. Szeretgeted, becézgeted, mint egy távoli, elérhetetlen sztárt – hiszen jó darabig elérhetetlen, annak ellenére, hogy benned van, belőled él. Felruházod egy halom olyan tulajdonsággal, ami talán soha nem lesz jellemző rá. Hogy szép, kedves, csöndes lesz, édesen szuszog majd az ágyikóban, hozzád bújik, a melledre simul (hiszen lesz tejed), és táplálod, nevelgeted, kisimult arccal, egyenes háttal, felszegett fejjel, ragyogó tekintettel, büszkén – a gyermekedet, a véredet, aki test a testedből.
A szülés – hiába próbálják annyian, leírhatatlan. Fáj és ijesztő, de csodálatos és kibírható. Valami, ami úgy történik a testeddel, hogy (ha természetes úton zajlik) te magad is csak nyöszörögve-ordítva asszisztálsz, hiszen vagy végig csinálod, vagy meghalsz – akkor, ott ez a két lehetőség tűnik reálisnak, hiába van veled az orvos, a szülésznő, a gyerek apja és lélekben (remélhetőleg) a szeretteid is.
Én külön aludtam a gyerekektől, miután megszültem őket. A világon nem volt nálam magányosabb ember azokon az éjszakákon – de boldog voltam elgyötörtségemben, hiszen megszülettek, Apa jelen lehetett és ő foghatta kézbe őket érdemben először, egészségesek, én is megvagyok, ennél akkor (a kispárnámon túl) nem kellett több.
Aztán hazamentek, és elkezdtek élni. Valójában, ahogy én most érzek, túlélni, egyik napról a másikra. Másfél hónapja vagyunk négyen, másfél hónapja alig alszom, alig élek. Illetve nagyon is élek – lehet, hogy a diákkori (fiatalkori) pörgés volt egy éber kóma, és most élek csak igazán? A nagylány a homokozóban ül, elmélyülten lapátol. Néhány hete jár, egészen sokat beszélget a maga nyelvén és egyre többet hisztizik. Gyönyörűen eszik, ás átalussza az éjszakát. A kicsi eszik, alszik, néha sírdogál, ha fáj a hasa. Egyre többet van ébren, néha mosolyogni tűnik, és néha azt mondja, hogy á, vagy hogy ó. Megvagyunk.
Nos, ez a hivatalos, publikus, nagy plénum előtt is felvállalható verzió, hiszen mindenki azt akarja hallani, hogy jól vagyunk. Tapasztaltam - ugyanis a panaszaimra szinte senki nem kíváncsi, hiszen ‘ezt akartuk’, ugye. Igaz. Ezt akartuk, de ettől még vannak rossz és nehéz napok, ahol többet sírok, mint alszom. De ez egy ilyen bicikli.
És aztán nap mint nap szembesülök azzal, hogy mi NEM lettem. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy mi minden lettem ahelyett, amit beleálmodtam ebbe az egészbe, immáron ugye kétszeresen is. Másfél hónap után nyilván nem terveztem, hogy modell alkattal vonulok majd a két gyerekkel a játszótérre – de a rajtam végbement változások elszomorítanak. Már csak amiatt is, mert eddig kivétel nélkül mindenki megjegyezte, mennyivel több maradt rajtam most, mint az első gyerek után. Nyilván rögtön korrigálnak, hogy persze, nem látszik ám nagyon (a szokásos 'de jól nézel ki, szültél?'). Legalább őszinték, ebbe kapaszkodom. Cipó hassal kucorgok a két, kényelmesen hordható nadrágom egyikében a homokozó szélén. A hosszú, kicsit bővebb felsőm elrejti a hasam, amelyen a köldököm körül ujjnyi széles hízási csíkok lettek a terhesség utolsó három hetében. Sok, lilák, és nem áltatom magam azzal, hogy elmúlnak. A pocakom akkora maradt, mintha négy hónapos terhes lennék, és nem, ezt nem tudom (még?) behúzni. Tornáznom még nem lehet, de nem hiszek benne, hogy ezt le lehet majd hasizmozni, a kinyúlt bőrt. Hullik a hajam, állítólag nem is látszik, hiszen sok van és hosszú. A fogaim minősíthetetlen állapotban vannak, nem segít a homeo-fogkrém és a szájvíz, a vitamindús étrend, a kalciumpótlás sem. A rengeteg teától állandóan savanyúnak érzem a szám, a szoptatós teától ánizsszagút izzadok. Mert – biztos a hormonoktól – két állapotban leledzem. Vagy szakad rólam a víz, és általában az izzadás ellen nem segít a dezodor – vagy vacogok, hiába van kinn huszonöt fok, én teljesen felöltözve, két takaró alatt citerázok. A kezem és a lábam továbbra is püffed, az ételek (egy pohár víz is) felfújnak. Az arcom is puffadt, tokám van, amiatt is, mert maradt rajtam tíz kiló, és amiatt is, mert annyit eszem, mint egy disznó. Ennem KELL, hogy legyen egy kis tejem – mert küszködök most is, de nincs elég. Rosszul vagyok, ha ételre vagy italra nézek, mert másfél hónapja nem azért eszem, mert éhes vagyok, vagy mert jól esik. Hanem mert KELL, hogy legyen tejem. De nem elég, talán az első két hétben volt az. A parkban egy csajszi szoptatja azt a lányát, aki ugyanúgy másfél éves, mint nekünk a ‘nagy’. Erőlködés nélkül. TUDOM, ez adottság, meg mindenki másmilyen meg sok múlik a gyereken is, stb, stb. Mindegy, ez egy – engem érzékenyen érintő – kudarc. Ott a tápszer, ennyi.
Álmos vagyok, hisztis, türelmetlen, sokszor felemelem a hangom, hagyom sírni a gyerekeket, mérgesen nézek rájuk, megsértődöm, és kiakadok, hogy már megint leették magukat, elejtették a cumit (mert, bár fogadkoztam, de a második is cumis lett), elöl maradtak a játékok, nem ettek, nem alusznak, felébresztik egymást, minket, nem alszanak vissza… Igen, nyávogok és hisztis vagyok. Sírógörcseim vannak, sokszor ok nélkül. Sírok mérgemben, elkeseredettségemben, sírok, mert tehetetlen vagyok, mert kilátástalannak érzem a napomat, sírok, mert kiabáltam a gyerekekkel és utólag bánom. Sírok, mert fáj a hátam, ég a szemem, mert nincs elég tejem, mert fáj a mellem, mert tönkrement a testem, sírok, miközben a kihullott hajam a szemétbe szórom. Fáj a fejem, de nem vehetek be gyógyszert, fáj a fogam, de nem tudok mikor fogorvoshoz menni. Csúnya a bőröm, de sem erőm, sem kedvem maszkokat rakosgatni, kozmetikust keresni. Tocsogós boldogság helyett ürességet érzek. Vajon a beszűkültségemet mutatja, hogy azon gondolkozom, hogy mennyire nem gondolkozom mostanában semmin..?
Kisimult, büszke és csupa nagybetűs ÉDES anya helyett (feláll a szőr a hátamon attól, hogy a legtöbb helyen már csak így emlegetnek) egy szomorú, gyűrött, szétszórt, elgyötört, kisírt-karikás szemű valami vagyok, nem lány, nem asszony, egy zombi. A legkevésbé sem édes.
Nagyon is keserű.

Egy fél éve nem írtam nagyjából semmit. Illetve írtam egy csomó töredéket, bekezdéseket, amik nem mutattak sehova, nem függtek össze semmivel, és néhány hatásvadász szófordulaton túl nem értek semmit. Hagytam őket. Egy fél év telt el így, úgy látszik, az írásban is vannak ilyen semmit érő zsákutca-periódusaim, mint az életben, amikor belekapok ebbe-abba, mint a gyerek a játékokba, aztán annyira csinálok mindent, hogy a végén nem érek el semmit.
Fél év telt el, amiből nem tudnék öt fontos, jelentős, bármit megváltoztató dolgot mondani, amit én csináltam. Nyilván, ezer és egy dolgot teszek minden nap, ellátom a családot, összerakom magam, zaklatom a macskát, napi rutinok, megoldandó problémák, apróságok. De arra, hogy mit csináltam az elmúlt fél évben, vagy egy évben, arra annyi a válasz, hogy otthon vagyok a gyerekkel. És nekem ez valahogy annyira kevés. Nem az otthonlét. Nem a gyerekezés kevés - hiszen nem vagyok karrierista, van ugyan munkám, amit szeretek, kollégák, akik megbecsülnek, de a munkám nem kecsegtet nagy ívű pályával, nem is vágyom rá. Nem untat a gyerek, jó érzés napról napra látni, hogy fejlődik, nyílik a kis értelem, egyre több saját gesztusa van, rítusai, jelei, amiket nem tőlünk tanult. Tornára járunk, sétálunk, vásárolunk, barátokkal találkozunk, sorban állunk a postán, kitaláljuk, mi legyen az ebéd. És a reggeli rítusok után már ebéd van, aztán alvás délután, aztán már besötétedett, és játszunk, és várjuk Apát, és négykézláb ugyan, de szalad elé kis sikkantásokkal, annyira boldog.
Etetek, öltöztetek, pakolok, sertepertélek a konyhában, betakarok, megsimogatom az asztallábba koppant kobakot, megigazítom a sapkát, letörlöm a krémtúrót, megfújom a főzeléket. Vacsorát gyártok Apának és ennek a kis falósejtnek, akik aztán tömik a juhtúrót meg a paradicsomot vagy az olívát - én meg forgatom a szemem, hogy már most kevésbé válogatós ez a kis ember, mint én - a macisajt, a sonka, kolbászkarikák szépen eltűnnek a tálcáról. Aztán birkóznak, titkolóznak, szuszognak egymás arcába, szeretem őket.
Minden este hulla vagyok, szinte csak eldőlök, befúrom magam ennek a drága férfinek a mellkasára, és alszom-alszom, magamba szívva az illatát, hallgatom, ahogy szuszog. Közben azon gondolkozom, hogy mennyit dolgozik, hajt, jön-megy, agyal és fáradozik értünk, és végtelen hálát érzek, hogy megteszi, hogy bírja, hogy kitart. Hogy van ereje szépeskedni reggel, igazgatni az öltönyt, ha az kell éppen, órákig hetyegni angolul a telefonba, korán kelni, későig maradni, és aztán, ha este még ébren várja ez a kis emberke, akkor fürdetni, vacsorázni vele, kenegetni, babusgatni. És ilyenkor olyan kevésnek érzem az elmúlt egy év lassan elcsorgott napjait, amik elteltek, a tavasz, a nyár, az ősz a hosszúra nyúlt estéivel.
Szilveszter van. Petárdák durrognak, rakéták villognak. Trombitás fiatalok jönnek-mennek az ablak alatt, engem ver a víz, hogy húzzanak már innen, mert felébred a gyerek. Itthon vagyunk, a délutáni alvás kimaradása miatt a betervezett baráti összeröffenés is elmarad, legalábbis nekünk, ugyanis addigra aludt el a gyerek, mire nagyjából indulnunk kellett volna a vendégségbe. Így Apa ment, illatosan és üdén, ámde csalódottan, hiszen nincs együtt a család. Bennem már nincs csalódottság - sokadik olyan program ez, ami végül 'nem úgy alakult'. Valahol azt érzem, hogy amilyen jól sikerült a karácsony, hogy a gyerek pont átaludta a fa díszítését, hogy időben készen lett és finom lett a kaja, hogy jó ajándékokat adtunk egymásnak, szóval hogy ahogy ott minden összejött, hát most nem. Kirándultunk délután, csoda napsütés volt, réteseztünk, összebújtunk. Méltón búcsúztattuk az elmúlt évet. Család lettünk, igazi. Jövőre folytatjuk - még sok-sok jövőre.
 

Sétáltunk ma a reggeli eső utáni párás, nyálkás fényben, néztük a várost, a turistákat, a forgalmat. Láttam egy fiút az utcán fekve, életerős, napbarnított huszonéves srác lehetett, nem tudom, nem volt eszméleténél. A bőre sértetlen, az arca békés, feküdt a járdán, a feje az egyik kirakat küszöbének támaszkodott. Nem tudni, hogy drogos volt, álmos, részeg, megverték-e, vagy elesett és megütötte megát. Semmi külsérelmi nyom nem volt rajta, ha nem egy péntek dél lett volna, még akár egy kimerült fesztiválozó is lehetett volna, akit elnyomott az előző esti buzgóság. Nyugdíjas pár és két fiatal turista álltak felette, mi elsiettünk a hirtelen verődött kis társaság mellett. Bennem szentimentális érzések ébredtek, hogy ez is valakinek a gyereke, és valahol aggódnak érte, de aztán visszanéztem, és már jött a felüljáróról a mentő, az idős házaspárnál láttam is a telefont.
Sétáltunk tovább, közben padlizsán pólóban és feltűrt zsebes gatyában elbiciklizett velünk szemben Petőfi, legalábbis a srác kiköpött olyan volt, mint a hajdanvolt költőről az összes valamire való közoktatási intézményben kifüggesztett Petőfi-dagerrotípia. Szegény. Ha tudta volna, hogy ez lesz annak  a képnek a sorsa, lehet, hogy semmi pénzért nem áll a kamera elé. Most, a huszonegyedik században ezer és egy fotó készül rólunk, már a születésünk előtt is. Rólam négy darab kép készült két napos koromban, a születésem után (a terhes-ultrahangon még csak valami képhibának látszottak akkoriban a gyerekek). Aztán hónapokkal később néhány, de egy-egy tekercsen hónapok történetei kerültek megörökítésre. Ha valamelyik kép nem sikerült, szívtuk a fogunkat, hogy kár volt az előhívásra szánt pénzért.
Néhány napja okos a telefonom – okosabb, mint én – és még tanuljuk egymást. Ebben van telefonkönyv, sms, de internet is, fényképező, zenelejátszó. Most már nem kell hetekig gyűjteni a képeket, vagy akár csak megvárni, hogy a digitális géppel hazaérjek, letöltsem, átméretezzem… Ebben nyomok egyet, amivel exponálok, meg nyomok kettőt, és a világhálón lehet örömködni annak, hogy galamb szállt a szobor fejére, hogy süt a nap, hogy százszorszépekkel van tele a pázsit a parkban. Olyan furcsa nekem ez. Még. Ezer és egy zárat, lakatot szerelünk az ajtóinkra, méregdrága riasztókat, fotocellás lámpát, vasajtót, feltolásgátlós rolót. Titkosak a jelszavaink, figyelünk, hogy a pin-kódunkat ne lássa senki. Nem beszélünk a problémáinkról, diszkrétek vagyunk, senkinek semmi köze semmihez, ha jól vagyunk, ahhoz sem, ha rosszul, ahhoz pláne nem. Közben meg ott van szinte mindenki zsebében egy ilyen kütyü (nekem eddig ‘buta’ telefonom volt) – és anélkül be sem tudom kapcsolni, hogy ne hatalmazzam fel a készüléket arra, hogy anonim módon adatokat gyűjtsön és továbbítson rólam. A gyerek első, nagyjából egyedül elfogyasztott kiflicsücskét azonnal közzé tehetném, ennyit a nagy privacy-ról.
Sétáltunk, a ketyere a zsebemben, a turisták a parkban, a gyerek a kocsiban alszik. Párásság van, de legalább nincs meleg, a Duna partról jó szél fúj, míg haladunk a rakparton. Szinte kihalt a sétány, egy lány kér útbaigazítást angolul, aztán a rakpart végéig nem találkozom senkivel, az utolsó előtti lejárót kivéve. Ül a kő tetején egy srác, harmincvalahány lehet, zakó, laptoptáska, cigi, sör. Pénteken ebédidőben furcsa kép, legszívesebben lefényképezném, tetszik a ritkás forgalom felett a szigeten futókat mélázó, szélfútta ember képe. Nyilván nem veszem elő a gépem és nem fotózok, de a kép igazán megfogott. Kortyol a sörből, visszatúrja az arcába fújt hajat, megint kortyol, és vakarja az arcát. Hátranéz, ahogy elhaladunk mellette, az arca nyúzott, a szeme karikás, a szemében szomorúsággal vegyes fáradtság. Elkapom a tekintetem, ő szippant a cigiből, és visszafordul a víz felé. A zakója szárnyát odébb libbenti a szél, és a megigazított hajat is visszafújja az arcába. Nem igazítja meg újra. Nézegeti a sörös dobozt, aztán a cigit, megint beleszív. Autók jönnek-mennek előtte, egy nagy bömbi jobbról csapja végig a sort.
Mi a rakpart végére érünk, visszafordulunk, de bemegyünk a házak közé, ott nincs annyira szél. Néha már a nap is kisüt, a házak közötti kis parkokban egyre több a különféle keverék kutyácskákat sétáltató nyugdíjas. Jól esik most arra gondolnom, hogy előbb-utóbb visszamegyek, és újra beállok majd a taposómalomba, és hogy lehet, hogy soha nem érem meg azt, hogy az legyen a ‘dolgom’, hogy egy szálkás szőrű kis keverékkel üldögéljek a padon, és lessem, hogy a szembe-szomszéd mikor jön le, és hogy az ő bokája van nagyobbra dagadva vagy az enyém. Furcsa most azt gondolni, hogy egyszer csak elfogynak a munkás hétköznapok, és az önellátáson kívül nem ‘kell’ csinálni majd semmit. Vajon én is virágokat gyűjtök majd, mint a földszinti néni? Még gesztenyefát is nevel cserépben, ami terem is. Vagy majd mániákus állattartó leszek? Vagy a piacokon fogok lógni? Vagy utazgatok, és bosszantom a fiatalokat?
Hazaértünk, a srácokra gondolok. Amelyik a járdán feküdt, teljes blackout, de szerencsére segítettek neki az öregek. Meg aki a parton ült, neki a sör meg a cigi volt a pillanatnyi segítség, meg az a kis csönd és magány. Szeretek én is kvázi-egyedül. Ülni a parkban a fák imbolygó árnyékában, rejtvényt fejteni, vagy csak nézni, ahogy a gyerek alszik, ahogy mások jönnek-mennek, ahogy a galambok keresgélnek a fűben, ahogy a gesztenye potyog a fáról.
Nálam a parkban kakaó van meg meggyes kuglóf, és nyugi.

Már vagy 3-4 alkalommal elkezdtem írni valamit, aztán nem lett belőle semmi. Vagy séta-idő lett, vagy enni kellett, vagy Apa hazajött, és letettem a gépet, vagy, vagy… Bele-belekapok mindenbe, és aztán ott halmozódnak az elkezdett dolgok, rejtvények, könyvek, e-mailek, barátságok, gabonapelyhek, joghurtok, és megeszi őket az idő. Annyi dolgot csinálunk potyára, nem is értem, hogy miért zavar néha annyira, hogy céltalan, amit teszek. Éveket töltöttem el hiába, főiskolán, kapcsolatokban, ‘barátságokban’ – és most megvagyok nélkülük, holott annak idején belepusztultam volna, ha valaki az arcomba vágja, hogy ‘mit kepesztesz, úgysem lesz ebből semmi’.
Rosszul esik, ha tönkremegy a felvágott a hűtőben, ha megpenészedik a gyümölcs az asztalon – pedig nem vettem többet, mint máskor. Bánt, ha a frissen mosott ruhámat azonnal leeszem, vagy összeretkelem magam a babakocsival. A lepedő macskaszőrtelenített részére azonnal visszafekszik a szőrzet korábbi tulajdonosa, és ugyanolyan szőrös minden újra. A gyerek szépen megeszi a gyümölcsöt, majd addig kepeszt, míg segítek neki megfordulni, és szépen visszabüfögi az egészet. A kitisztított cipőmre azonnal rálépnek a boltban, a lemosott ablakot belepi a felső szomszéd kiporolt szőnyegéből szálló por. A vasalt ruhát leejtem, és meglátszik a gyűrődés. A sétához tápszert készítek, de persze nem útközben kell, hanem mire hazaérünk – és addigra általában megsavanyodik. Ha felöltözöm, melegem van, ha nem viszek pulcsit, feltámad a szél. Ha programot csinálnék, álmos vagyok, és szétszórt. Ha otthon ülnék, vendégek jönnek, telefon csörög.
Készültem vért izzadva, álmatlan éjszakákon vizsgákra, és vagy berezeltem és beírattam az egyest – üresnek érezve a fejem – vagy mert olyan könnyű tételt húztam, átmentem volna úgy is, ha egy percet nem készülök. Sírtam a fáradtságtól, az elvesztegetett idő miatt. Valahol sajnálom – nem ez a legjobb szó – azokat az éveket, hónapokat is, mikor tűzbe menve harcoltam egy szerelemért. Akkor még azt hittem, hogy ez a szerelem, amiért harcolni kell, szenvedni, változni. Hónapok, évek mentek el a mostanában divatos ‘játszmákra’ – ami, ha játék lett volna, legalább valaki nyertesnek érezhette volna magát. De a játszmáinkban nem volt nyertes, csaltunk és megcsaltak, nevettünk és kinevettek, áruló voltam és elárultak, falaztam másnak, aki aztán tartotta a hátát értem. A vége meg mindig ugyanaz lett, viszlát. Legalább nem haraggal váltunk el, hiszen mindketten jó alaposan meggyötörtük a másikat, persze teljesen jogosnak érezve, hogy szívjuk a másik vérét, hiszen megalázott. Évek teltek ezzel, lassan tizenöt év. Valahol igenis hiába. Nem rossz évek voltak, nem bánom őket, csak olyan értelmetlennek tűnnek.
Lefolyik a piszokkal együtt a sampon, a tusfürdő, a mosogatószer. Épp félúton tart a mosás, köpködi a mosógép a szenzitív gélt a lefolyóba. Az ablakmosó elpárolog, a zsíroldót letörlöm… Méregdrága kemikáliák, és mind megy a szemétbe. Kihajigálom a babakajás üvegeket, a használt pelenkát, a tejes dobozt, folyik a csap, merül az elem, kopik a ruhám, a cipőm sarka. Vásárolunk és kidobálunk, mindent. Nyilván, enni kell, öltözködni, tisztálkodni kell. Nem öko-blog ez, hogy erről értekezzek, és nyilván, nem kéne megvenni, vagy legalábbis nem annyi mindent. Csak mikor ma reggel is három zsák szemetet vittünk le, valahogy olyan érzésem van, hogy három zsáknyi kidobott idő és pénz halad a lépcsőházban lefelé. Anyagias személet is ez, meg sóher szemlélet is, meg értelmetlen is. A lényeg ez esetben, hogy fogyassz, és mikor arra kerül a sor, dobáld ki a feleslegessé vált dolgaidat. Csak mostanában minden baromi könnyen lesz felesleges és eldobható.
Abszurdul hangzik, de a felszedett kilókat is ‘sajnálom’, hiszen aztán leadom őket, és akkor meg minek jöttek. Már a név is, súlyfelesleg, valami abszolút haszontalan, rám megy úgy, hogy nem szeretném, nem örülök neki, cipelem ide-oda, aztán könnyebben vagy nehezebben, de leadogatom. Nem kevés meló meghízni sem, és aztán lefogyni sem, csak a folyamat olyan hiábavaló. Emlékszem, az életében majd’ mázsás nagymamám végül alig negyven kiló volt, mikor meghalt. Először a testsúlya felesleges része, majd a hasznos része lett semmivé, aztán az élet is kiszállt belőle. Nagyon szerettem őt, a végtelen nyarakat a kis vályogházban. Meghalt, és bennem ott maradt egy csomó szabad szeretet-vegyérték, gazdátlanul, hiába.
Nap mint nap átmegyek a leendő postaládánkhoz, mert a szomszédok kilopják az újságot a postaládánkból. Ebben is értelmetlen körök vannak – normális esetben hetente egyszer elhoznám a postát, míg nem lakunk ott, így naponta megyek, sokszor semmit nem lelek a ládában. Megyek, ha kell, ha nem – ha ott lakunk, útba esik majd (így sincs messze), de nem lenne rá szükség, ha nem lennének ingyenélő szomszédok, akik a kétszáz forintos újságot sem képesek megvenni. Bánt hogy szaladgálnom kell, de bánt az is, ha nem megyek, és ellopják, amiért dolgoztunk, fizettünk, amiért telefonálgattam, hogy az új címre jöjjön, meg postára szaladgáltam, hogy időben be legyen fizetve a csekk. És valahol hiába, mert aztán valamelyik enyveskezű sóher kipiszkálja az újságot, és kész.
Vannak öt-tíz éves cuccaim is. A legkedvesebb táskám lassan tizenöt éve megvan. Két éve varrattam egy szépet, újat, nagyot – amit egy évig sem használtam, mert ellopták. A ruháim bejáratott, sokszor kopott darabok, megszoktam őket, és nehezen válok meg tőlük – ezért gyakorlatilag rám dől a szekrény, ami alig tartalmaz divatos darabokat. Közben a gyerek ruhatára havonta új – igaz, részben kölcsön-ruhákból. Nem azért, mert sajnálom rá – sok-sok saját ruhácskája is van – hanem mert épp tegnap kapott néhány ruhát, de talán őszig lesznek jók rá. Néztem az üzletben az idei nyár divatját, lehetetlen szabású felsőket, nadrágokat, és olyan ruhadarabokat, amit azt sem biztos, hogy tudnám, hogyan kell felvenni. Többezerbe kerülnek, és 1-2 hónap múlva ugyanúgy nem veszi fel őket senki, ahogy a gyerekre sem megy majd rá a két számmal kisebb ruha. A lényeg ugyanaz, a kiindulás más. Valahogy mégis, olyan hiába készítettnek érzem ezeket a cuccokat, és kidobott pénznek, mikor ötöt-hatot vesz egyszerre előttem valaki. Megteheti, az ő pénze, semmi közöm hozzá. Nyilván én sem fogom tucatköpenyben járatni a gyerekemet, ha ő hupilila tüllruhát szeretne. De akkor is lefelé görbül majd a szám.
A múlt héten rendelt kajáimból másfél végezte a szemétben, mert nem voltam éhes. Sajnáltam kidobni, de már ehetetlen volt. A tegnap vásárolt doboz cseresznyét kidobtam, mert a felső pár szemet kivéve az egész kukacos és rohadt volt. A hétvégén vett tej – bár még három napig jó lett volna – mégis megsavanyodott, összefutott reggel a kávéban. A meggyes kuglófom alján kiütött a penész, pedig ki sem bontottam. A két napos retekből meg muslicák keltek ki… Nem értem, biztos a nagy meleg miatt van, hogy minden tönkre megy, és/vagy egy balek vagyok, hogy sokszor kifogom a romlott árut. Mérges vagyok, meg szomorú, aztán kidobom, ami megromlott, és ehetetlen. Nyilván, ha csak egy liter tejet veszek, másnapra sem elég. Ha csak négy zsömlét veszek, éhesek vagyunk, és egy nap elfogy. Ha nem viszek pulcsit, hideg van. Ha nincs kedvem vasalni, minden gatyám gyűrött. Ha fagyit ennék, nincs nálam pénz. Ha sietnék, nem jön villamos. Ha aludnék, jó műsor van a tévében. Ha aludtam is, fáradt vagyok. Ha ettem is, éhes vagyok. Ha ülök, mehetnékem van. Ha mennem kell, inkább ücsörögnék. Nem tudom, hogy a hócipőm félig tele, vagy félig üres..?
A fene se érti ezt.

Csak beszélek-beszélek, meg írok, szómenésem van egyfolytában, néha annyira, hogy magamat is idegesítem vele. Az otthonlét teszi? A gyerek miatt lehet? A felnőtt társaság hiánya miatt? De nagyon zavaró, nekem. Az utóbbi hetekben megfigyeltem, hogy egyszerűen képtelen vagyok egyszavas válaszokat adni. Nem tudok tőmondatokban, a lényegre szorítkozva válaszolni, kommunikálni. Mindig, mindent Ádámtól-Évától indítok, a legegyszerűbb válaszba is hasonlításokat, okfejtéseket fűzök, anélkül, hogy bárki kérte volna. És zavaró, már mikor elkezdem a hosszú, terjengős körmondatot, belém hasít, hogy ‘de nem ez volt a kérdés’, vagy ‘hogy jön ez most ide’… Nem értem a bennem zajló folyamatot, hogy miért, mióta történik ez. Látom az elkerekedett szemeket a családban, a postán, a boltban, a barátokon – kérdeznek valami pofonegyszerűt, én meg elkezdek valami érdektelen hülyeségről hadoválni, ahonnan aztán előbb-utóbb megérkezünk a feltett kérdésre adandó válaszhoz. Vagy, a köntörfalazás közben elfelejtem, mi volt a kérdés, és végül addig nyomom a sületlenséget, míg az eredeti kérdés elsikkad.
Nem tudom, hogy mi zajlik bennem. Olvasok nap mint nap, rejtvényeket fejtek, kommunikálok szóban és írásban is felnőttekkel, igaz, korántsem annyit, mint munka közben. De nem tudom, hogy ezen múlik-e ez a zavaró közlési kényszer? És nem, nem mindenhonnan a gyerekhez lyukadok ki, mert van azért téma a pelenkán meg a gyerek evési szokásain kívül is. A baj az, hogy akármilyen témáról legyen szó, elvész a lényeg. Hogy csak a rizsa van, duma-duma-duma, és a szótengert a másikra zúdítva végül nem mondok semmit, semmi lényegeset. Töltelék- és kötőszavak, hosszasan felvezetett körmondatok és előre- meg visszautalások, sokszor a végén már csak számomra követhető logika. És a lényegre törekvés szinte teljes hiánya.
A másik, hogy valahogy elszoktunk attól, hogy egymás szemébe nézzünk. Én is, a beszélgetőpartnerek egy része is. Igaz, sokkal többet kommunikálok emailban meg telefonon, ami sokkal személytelenebb, mint egy kávé fölött beszélgetni. De vajon azért, mert nagyrészt nem személyesen kommunikálunk, már nem kell/tudunk a másik szemébe nézni? Sétálgattunk valamelyik nap a parkban, mindketten gyerekkocsit tolva, és beszélgettünk, órákon át – a gyerekek kicsik még és nem csinálnak semmit, ami miatt egyfolytában őket kéne néznünk – de mégis, mindketten szinte végig a gyerekeknek vagy a tájnak beszéltünk – órákat töltöttünk együtt úgy, hogy szinte alig láttuk a másikat. Nagyon jó délután volt, de emiatt valahogy mégis furcsa érzés van bennem, hogy udvariatlan voltam? Nem tudom.
És nagyon idegesít a bennem munkáló közlési kényszer. Pedig tudom, értem, érzem, megtanultam az elmúlt években, hogy nem kell mindent kimondani, nem kell mindent megkérdezni, nem kell mindent észrevenni. Mégis, ha egyszer alkalmam nyílik, akkor – nincs rá szebb kifejezés – de fosom a szót. Igen, itt a blogon is ezt teszem, de ez erre való. Egy jó kávé, egy pizza, egy délutáni séta nem arról kellene, hogy szóljon, hogy én mesélek, én osztom az észt, véleményt nyilvánítok, gondolkozom, okfejtek, élménybeszámolok. Alig kérdezek, és sokszor meg sem várom a választ, és nagyon zavar. Találkozunk barátokkal, családdal, és visszaemlékezve elmesélek egy csomó dolgok, ami velem van, amit gondolok, ami történt, ami érdekel - és bizony ezek sokszor másnak érdektelen, lényegtelen dolgok-, de sokszor azon kapom magam, hogy alig-alig kérdeztem vissza. Hogy fogalmam sincs, hogy a családról, a kapcsolatokról, a suliról/munkáról/gyerekről kérdeztem-e, az utazásról, a lakásról, a testvérekről beszéltünk-e, vagy csak magamat fényeztem órákon át. Utólag aztán késő azon forogni, hogy mit mulasztottam el.
Minden hétvégén megfogadom, hogy a szülőkkel sem fogok egész délután csicseregni, mert annyira sok minden azért nem történik velem, hogy órákon ár rólam-rólunk beszéljünk. Aztán mindig azon kapom magam, hogy a gyereket már fürdetni kellett volna, aztán még el sem indultunk a szülői háztól. Olyan jó lenne, ha néha kitennénk egy homokórát, hogy ebben a tíz percben foglaljam össze, hogy vagyok, mi történt a héten, aztán újabb tíz perc a kérdéseknek a másikról, és így tovább. Jó, ez  túlzás, én sem hiszem, hogy 20-30 percben le lehet tudni egy kimerítő beszélgetést, de valami korlát akkor is kéne, mert ez a parttalan locsogás, amit az utóbbi hetekben produkálok, egyszerűen nevetséges.
Hallgattassatok el.

Biztos, ami biztos, írtam már egy lélek-kurkász oldalra, hogy vajon én vagyok-e gyépés, vagy csak a szokásos jön a tavasz, én meg befordulok esete áll fenn. Hát, a kedves kollegina leteremtett, hogy egy önző, strigulomán dög vagyok, és nézzek magamba. Szóval behúztam fülem-farkam és innentől szedjetek szét, ha a szakember azt mondja, hogy ez okés. Szabad a rablás.
A napokban boncolgattuk az elmúlt egy-két év történéseit – nem magánéleti örömködés, hanem ki miért, mit, hol, hogyan. Sok, az időben elsikkadt bántás és probléma lebeg bennem a felszínen. Enyhítő körülmény, hogy eléggé beszűkült az életterem és van időm – a szokottnál több – a saját gyíkságaimon agyalni. Engem bánt az, hogy igazságtalan voltam és tenyereltem bele olyan barátságokba, konfliktusokba, szituációkba, amibe nem kellett volna. Mikor sz*rul éreztem magam a történtek miatt, akkor mindannyian azzal foglalkoztunk, hogy hogyan kerüljük el egymást, vagy ha kénytelenek vagyunk egy légtérben tartózkodni, akkor hogyan legyen ez a legsemmilyenebb. A 'jól megvagyunk' látszatának fenntartása szempontjából tulajdonképpen egészen alapos kiképzést kaptam, és azért nem alakult tovább a dolog, mert eljöttem gyerekezni, és az építkezés egymás felé egyszerűen elhalt a hónapok során.
A doktornő megmondta, hogy adogassak szépen és ne legyek egoista majom, hogy kapni is szeretnék cserébe, nézzek el, nyeljem le, fogadjam el, értsem meg, legyek türelemmel, a család és a barátok esetében kötelességem elfogadni, amit a gép dobott, és ha valami nem tetszik, az az én hibám, alkalmazkodjak, várjak, változzak, és/vagy maradjak csöndben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire lesújtó lesz a válasz, szerettem volna valamilyen útmutatást kapni, a szimpla leb*szás helyett. Hát, ezt dobta a gép, és egyből alkalmaznom is kell, mégpedig úgy, hogy nem kommentálom az esetet. Ha ilyen a hang, ha olyan a kép, Ön a hibás, nem a készülék.
Néhány, bennem munkáló kérdést és problémát szívesen megírnék még a szakembernek, hogy vajon milyen huszárvágással oldja meg, amin én adott esetben akár hónapok óta forgok, de az első és egyben utolsó levelemben is őszintébb voltam a kelleténél, mégsem jutottunk semmire. Illetve annyira, amit lassan magam is kezdek belátni, hogy az embereket (a barátokat?) már nem megváltoztatni kell, hanem elfogadni, vagy elengedni. Nem kell mindenkivel jóban lenni, nem kell mindenkit szeretni és nem kell, hogy engem mindenki szeressen. Néha igenis hátat kell fordítani.
Mondjuk, régen a barátságok nekem arról (is) szóltak, hogy ha a másik fejjel ment (volna) a falnak, akkor előtte azért odaálltunk, és megkérdeztük-megkérdezhettük a másikat, hogy biztos vagy benne? De mostanra nem lehet, nem illik kételkedni senkiben, mindenki mindent jól és jobban tud, és ha meg nem, akkor is, semmi közünk a másikhoz, egymáshoz. Nekem a barátaim megmondták, hogy egy ruha rosszul áll, vagy hogy egy sráccal nem kezdenének vagy le kéne passzolnom a meglévőt - mert a kapcsolatunk rossz-, vagy hogy kicsit meghíztam, és igen, szépen a kezemre csaptak, ha az arcomat kaparásztam. És igen, szerettem ezeket a barátságokat, ahol nem csak kedveskedtünk egymásnak, hanem fékeztük és formáltuk is a másikat, nem csak elfogadtuk olyannak, amilyen – ahogy azt a doktornő tanácsolta.
Nyilván, sok kapcsolat meglazult, vagy szépen megette az idő, de nagyon jó visszagondolni arra, hogy a néha igenis rosszuleső lépések, vélemények, megjegyzések végül pozitív változásokat hoztak hosszú távon – miután kiduzzogtam magam a vélt vagy valós sértésen. Nem érzem helyesnek a doki válaszát, hogy mindenkire mindent rá kell(ene) hagyni, elnézni, lenyelni, elfogadni a konfliktuskerülés érdekében. De mivel erősen megcsappant az engem jó értelemben cseszegető barátok száma, azt hiszem, én kell, hogy rosszul csináljak valamit.
Nem tudom, hogy a beszűkült hétköznapok, a monotónia, a lustaság, a korom, a fáradtság, a fásultság teszi-e, de lehet, hogy végül a dokinak lesz igaza, és én is beállok a komoly felnőttek sorába. A barátok mind felnőttek, el tudják dönteni, mi a jó nekik, mi a rossz. Nincs szükségük tanácsra, állásfoglalásra, őszinte véleményre, nem kell formálni őket. Így van ez akkor is, ha esetleg éppen azért hívnak, hogy tanácsot kérjenek. A lényeg bizonyára az, hogy magukról beszélhessenek – hiszen ennek a blognak is az a lényege, hogy az egóm rendben legyen, hízzon rendesen, nem igaz? – és nem az a fontos, hogy mit reagálok egy felvázolt helyzetre.
Számos konfliktust okoztam magamnak azzal, hogy a lelkizés után azt hittem, valóban érdekes lehet a véleményem. Aztán szembesültem azzal, hogy egyrészt mit tudhatok én az adott helyzetről (nyilván semmit), másrészt, mindenki maga is meg tudja oldani a bajait, senki nem kérte, hogy osszam az észt. Értettem, shut up. Csak hallgatni kell. Visszakérdezni sem kell, együttgondolkozni sem kell, csak hümmögni, aham, értem, nahát.
A felnőttek kialakultak, készen vannak. Ami vagy jó úgy, ahogy van, vagy mindegy. Csak ez a legnehezebb az egészben – épp ma olvastam egy ismerős falán – csöndben maradni, ráhagyni, szemet hunyni. Elengedni.
Jön a tavasz – valahol biztosan, mert most éppen megint rekordhideget várunk – én tartom magam a leírtakhoz, nem konfrontálódok, sétálgatok a parkban, bevásárolok otthonra, inzultálom a macskát. Megszokott dolgokba menekülök, hogy ne az elromlott elmulasztottakkal foglalkozzam. Nem várok, nem kérek, nem kérdezek, nem kombinálok. Jó nektek úgy, ahogy vagytok, ti tudjátok, értitek, érzitek, tapasztaltátok, én meg mindegy. A doki is megmondta, bennem van a hiba.