/tavas(1).jpg)
A kutya is megszokta a vizet, lassanként ment csak bele, először nézegette a lábait, hogy mi ez az új közeg, aztán meg lehajolt, hogy megszagolja, erre az orrába ment a víz, akkor meg prüszkölt, ki is ugrott belőle rögtön. De aztán visszament, tetszett neki másodszor, meg kapirgálta a kavicsokat a lába alatt, aztán egyszercsak gondolt egyet, nagy levegő - látni lehetett, ahogy nagy levegőt vesz, és lenyúlt az egyikért a víz alá. Bugyborékolt, becsukta a szemét, és kivett egy követ. Kitette a parta, szagolgatta, aztán kaparni meg rágni kezdte, a foga csikorgott a kemény mészkövön. De élvezte nagyon. Aztán elkezdődött a játék, botok, kislabda, egyéb úszó tárgyak repültek a vízbe, eleinte úgy, hogy elérje a partról, aztán messzebb kicsit. Megijedt, mikor először elrugaszkodott, és úsznia kellett, vissza is fordult, hiszen elveszett a lába alól a talaj. De aztán erősebb volt a vadászösztön, csak nekiveselkedett mégegyszer, mostmár bátrabban, és elelvickélt a bothoz, megvan, már hozta is. Nagyon megszerette ezt a játékot, órákon át, kifulladásig képes volt csaholva hisztizni, hogy még egyszer, csak még egyszer dobja el neki valaki. A botot, a követ, akármit. Szeret úszni. De ebben is trükkös lett néhány hónap után. Már nem úszott felesleges köröket, ha kavicsot dobtunk a vízbe - ha nem látta, hogy úszik a víz tetjén, amit oda dobtunk, akkor nem indult el. Csak csaholt tovább, hogy átverés. Télen meg a frászt hozta ránk, mert repkedő mínuszokban ő ugyanúgy játszott volna, bele a jeges vízbe, ami négy fokon a legsűrűbb, csak úgy kalimpált benne, meglephette, hogy ennyire hideg. Én meg szívbajt kaptam, hogy mire hazaérünk, kopógósra fagy a kutya, aztán mehet is a mélyhűtőbe tavaszig.. Kiparancsolni a vízből, néz rám nagy értetlen szemekkel, hogy most miért nem vicces a móka, meg min vagyok úgy betojva. De aztán megérti látom, mert irgalmatlanul elkezdi rázni a hideg, csak úgy reszket, alig bír megállni is. Csöpög belőle a víz, én meg azt sem tudom, hova kapjak hirtelen, mindegy is, csak menni haza, minél előbb. Gyors törölközés - illetve inkább kihúzgálom a szőréből az apró belefagyott vízcseppeket, ő meg reszket, de hálás, hogy itthon vagyunk, a jó melegben.
Bezzeg, ha esik, azt utálja nagyon. Van, hogy ki sem jön a lépcsőházból olyankor, csak les ki az ajtón, hogy annyira lehet, hogy mégsem kell, inkább menjünk fel szépen, undorító az idő. Nem tudom, hogy bírja ilyenkor, pláne, mikor egésznapos esők vannak, van, hogy napjában egyszer szánja csak rá magát, hogy kimenjen, én sem bírnék annyit, nem hogy az a kicsi test. De bírja, csak megázni ne kelljen.
Én szeretem, mikor apró szemekben esik, szélcsendben, és olyan csöndes minden. Olyankor mindenki lehangoltabb és visszahúzódóbb, jó olyankor csak úgy lenni, a nagy össznépi bánatban. Meg szeretem, mikor hatalmas cseppekben egyszercsak leszakad az ég, és nincs értelme még csak lendületet venni sem, hogy az ember elszaladjon valami menedékig, mert három csepp és bőrig áztál, a víz az úr. Egyszer sétáltunk az Öreghegyen, és aztán jött a nyári zápor, sütött ránk a nap, és elkezdett ömleni az eső, és szanaszét áztunk, mindenünk úgy elázott, hogy két napig száradt, én mégis nedvesnek éreztem. Csoda volt, nevettünk, aztán meg, hiába volt 30fok, rázott minket a hideg, meg az eső is hideg volt, de hatalmas, vicces.
Havat nem láttam már mióta, annyira hiányoznak a nagy telek, mikor jöttek a hírek, hogy ide meg oda kenyeret sem tudtak vinni reggel. Egyszer, tüdőgyulladással, lázasan mentem orvoshoz éppen, hogy beadja az aznapi harmadik injekciómat, amiben benne volt a gyógyszer a világ bajára, na akkor akkora pelyhekben kezdett hullani a hó, hogy alig fért el egy hatalmas pehely a tenyeremen. Hihetetlen volt, olyan, mintha fehér levelek kezdtek volna repülni mindenhonnan. Nem fújt a szél, és a nagy csöndben - munkanap volt, de engem kiírt az orvos - szóval a nagy csöndben hallani lehetett, ahogy a pihék földet érnek. Ahogy halkan, majdnem sercegő hangocskákkal egymáshoz simulnak, összeolvadnak. Meleg volt, alig pár fok ugyan, de mégsem fagyott, így az egész csoda addig a húsz percig tartott, míg elgyalogoltam az orvoshoz. Rettegek a tűszúrástól, így jól esett, hogy ez az apró csoda feloldott kicsit.
A víz maradt a társ a középiskolában, a suli a vízparton, szerelem a vízparton, csak ültünk egymás ölében, és néztük a kacsákat, akik valószerűtlen sebességgel haladtak erre-arra, mint kis csónakok, tiszta időben látszott, ahogy kavarják maguk alatt a vizet. A békák a hínárból lestek, nagyok voltak, kövérek és roppant elégedettek, hogy a csónakázó tóban tengethetik a napjaikat. Tavasszal nem lehetett tőlük tanítani, mert a víz fölé nyúló termekben még csukott ablakok mellett is akkora volt a ricsaj, hogy az ember nem hallotta a saját szavát, magyarul sem, pláne nem német vagy angol nyelven, mert ugye a nyelvi termek voltak a nyugati oldalon. Hányszor maradtunk ott suli után, egész délutánokon át, a padokon, meg a betonon ülve, néztük a vizet, szorítottuk egymást, és féltünk, mert benne volt minden szerelemmel átitatott mozdulatban, hogy ennyire szeretni csak rosszat jelenthet, hogy el fogunk égni, meg fogunk halni ebben az első szerelemben. Hittünk benne, fogtuk egymást, mint kis, megriasztott állatkák. Megtaláltuk a másik felünket, senki nem volt még így, mint mi, soha nem lehet másképp. Nagy szavak, nagy érzések, és semmi nem maradt, csak a helye, meg hogy valóban akkora volt-e ez a szerelem, mint amekkora fájdalmat okozott, hogy elveszítettük egymást.
Az egyetemen is velem volt a víz, az iskola megint a parton, de nagy és méltóságteljes folyó partján, nem ám piti csónakázótó, ez a főváros, baszki! Nagy épület, nagy kihívás, nagy folyó. Kicsi voltam, túlvállaltam, elvesztem. Szerettem volna kiülni a partra, nézni, ahogy elfolyik minden a vízzel, de nem tettem soha, egyedül nem akartam, nem volt kivel, így a víz is, én is maradtunk. Tavasszal meg ősszel hatalmasra duzzadt, a hidak lába alig látszott, nyáron meg három-négy-öt méterre is látszik a betonfal a városban. Hihetetlen, hogy ugyanez a folyó a rakparton is randalírozik időnként.
A Kosztolányin, ott sokat üldögéltünk, szép a tó. Meg a Városligetben, oda verseket jártam írni, elkeveredtek, de szerettem ott agyalni, sokminden bántott akkoriban, és jó volt egyedül lenni a nyüzsgésben.
A Balaton, a Velencei-tó.. A Vörös-tó Jósvafőn.. Meg a Jósva patak - annyi víz, annyi emlék, annyi szép hely, napok, hetek, emberek, érzések, barátságok, amik porba hullni látszanak azóta, és anniyra hihetetlen azt mondani egy-egy ilyen kalandra, hogy 6-8 éve volt. Vagy még több. Az egyetlen családi nyaralásunk a Tisza holtágánál volt. Nem fürödtem még a tengerben.
A víz, a víz az úr - szeretem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Doris · http://doris.blog.hu 2008.01.31. 18:41:37
Imádok emlékekben fürödni. Mint egy csodajó vízben. ...Sugovica, Duna, Rába, Balaton....