plüss_Teknős

Olyan furcsa, hogy az ember mennyire ritkán tudja, hogy mikor csinál valamit utoljára. Az életben minden egyszeri és a maga módján megismételhetetlen – nem lehet kétszer ugyan abba a folyóba lépni. Azon gondolkoztam a napokban, hogy mennyire sok mindenről nem tudom, hogy akkor csinálom utoljára. Hogy mikor voltam utoljára az egyetemen. Mikor aludtam utoljára otthon úgy, hogy még ott laktam. Hogy mikor beszéltem, csókolóztam, ölelkeztem valakivel utoljára. Hogy a hosszú ideig napi rutinnak számító dolgok mikor koptak ki az életemből egyszer és mindenkorra.
Azon gondolkozom, hogy máshogy csináltam-e volna bármit, ha tudtam volna, hogy akkor vagyok ott utoljára? Hogy akkor látom-hallom az illetőt utoljára? Hogy az az utolsó csók, az utolsó szex – más lett volna, ha tudom, hogy nem követi több?
Egy nyaralás vagy egy szenvedélyes összenézés magában rejti azt, hogy a találkozás egyúttal a búcsú is. Úgy kell meglátom, felfognom, magamba szívnom a pillanatot, hogy egyúttal tudom, hogy nem tér vissza. A ma reggeli kávém sem tér vissza, ahogy a tegnapi és a tegnap előtti sem, de abban nincsen emlékezetes. Igaz, számos, akkor jelentéktelennek tűnő pillanat, mozdulat, összenézés lesz később elsöprő horderejű emlék, dédelgetett kép, visszatérő álom.
Az ismerős szobába lépve egyrészt rám szakadt a már-megint-itt-vagyunk érzés. És emellett az is, micsoda izgalom volt bennem, mikor először jöttem. Hogy hányszor jöttem jókedvvel, hányszor szorongva, hányszor kedvetlenül, erőtlenül. Aztán az jutott eszembe, hogy ezek az érzések semmit nem jelentettek akkor. Viszont nem lesz többet először-megérkezés öröme. Nem lesz többé elfogadás izgalma, megismerés, feloldódás. Amikor először jöttem, nem tudtam, hogy az az utolsó első-élményem. Igen, ez így elég zavaros.
A szakításaim, hiába lógtak a levegőben, nem voltak előre megmondhatók, magam sem tudtam egy adott nap reggelén, hogy ma szakítok, hogy ma elmegyek, hátat fordítok, és elmúlik valami, ami nagyon fontos volt. Nem tudtam egy-egy családi ebédről, hogy az az utolsó, amin ott vagyok. Egy-egy ott-alvásról, hogy nem követi több. És most furcsa volt úgy belépni a szobába, hogy én ezentúl már csak ide fogok belépni. Nyilván, egyszer, a távoli jövőben itt is lesz egy utolsó látogatás, de ez más tészta. Most arra gondolok, hogy én innen már nem állom tovább. Megérkeztem valahova, lett egy párom, egy családom, gyerekeim, és ezzel elvileg végérvényesen elmúlt a tovább lehetősége, a keresés izgalma.
Ide már családtagként jövök, évek óta a részese vagyok valami nálam nagyobbnak, és nem valószínű, hogy ez megismétlődik. Ezzel a végérvényességgel, a lehorgonyozottságommal szembesültem most, a kezemben szatyrokkal, gyakorlatban is mozgásra félig képtelenül. Bezártságomban, beszűkültségemben hihetetlennek tűnik, hogy nap mint nap vonatok, buszok, repülők milliói mozgatnak embereket a céljaik, új életek, új kalandok felé. Álmos vagyok, elcsigázott és erőtlen, de valahogy most szembesültem azzal, hogy én “már nem mehetek”. Megvan a hátizsákom, amiből, ha kellett, két napig, ha kellett, két hétig eléldegéltem. Nem kellett semmi, egy fényképezőgép meg egy palack víz és az út, a tér, a kaland, az erdő illata, a kilátó magassága, az ösvény kavicsai.
Mostanra nem kell más, csak egy párna, egy kávé, öt perc csönd. Nem érzem az idő múlását, annyira ugyanaz történik nap nap után. Nem érzem magam annyi idősnek, amennyi vagyok. Nem érzem magam készen azokra a dolgokra, amikben évek óta evickélek. Néha olyan, mintha kívülről látnám az egész mivoltomat, egy furcsa, kétpólusú képet. Tele vagyok idővel és lehetőségekkel, barátokkal, van családom, egészséges vagyok. De ahogy a szobába léptem, a fojtogató állandóság átcsapott rajtam. Hirtelen azt éreztem, hogy nincs tovább. Jó értelemben, de nincs tovább…
Mielőtt költöztünk, nem tudtam, hogy aznap reggel ébredtem abban a lakásban utoljára. Mielőtt megtudtam, hogy gyerekem lesz, nem is sejtettem, hogy aznap reggel ébredek utoljára úgy, hogy nem vagyok tudatában az anyaságomnak. De nem tudtam reggel, hogy estére megszülöm a bennem hónapok óta növekvő életet, és másnap reggel keserű voltam, hogy tegnap még terhes voltam, ma meg már nem vagyok az, és ha tudtam volna, hogy az az utolsó “együtt” töltött nap, akkor nem mosok meg takarítok, mint ahogy tettem. Ha tudtam volna, hogy ez a kapcsolatom lesz az utolsó, akkor is belemegyek? Hogyne, hiszen legbelül mindig is megállapodni szerettem volna. Fárasztó azért menni előre nap nap után, hogy megállhassak. Rohanni reggeltől estig azért, hogy csendben eldőlhessünk aludni.
Vagy öregebbnek lenne jó, vagy fiatalabbnak lenni. Valahogy úgy érzem magam, mint az éppen mászni tanuló kicsi – akinek semmi baja nem volt, míg rá nem jött, hogy ő ilyet is tud, de most már csak akkor lesz békében önmagával, ha járni tud majd. Haladni lenne jó, sodródni, szédülni, tapasztalni, szimatolni egy erdei úton, izzadni egy koncerten, mélázni egy vonaton. Illetve azt az izgalmat szeretném, mikor mindez még új volt, titokzatos, lehetőségekkel teli. Szomjazni szeretnék az újra, a tapasztalásra, a megismerésre.
Nem tudom, melyik napomban éppenséggel mi az utolsó, mi az, ki az, aki másnap már nem lesz többet. De minden napon mostanában, ahogy sötétedik, csak arra vágyom, hogy vége legyen, hogy álomtalan álomban hánykolódhassak reggelig, és aztán rághassam a körmöm, hogy megint este legyen. Nem vagyok kíváncsi. Nem vagyok motivált. Máskor szerettem volna megállítani az időt, itt, most, ebben a pillanatban álljon meg minden és mindenki, mert ez a most, ez a minden. De mostanában az elmúlásra vágyom. Legyen holnap végre, legyen jövő hét, legyen hónap eleje, legyen tavasz, legyen egy év múlva... És minden ma, ami tegnap az annyira vágyott holnap volt, a lehetőségekkel teli jövő, minden nap csak ugyanazt az elvágyódást hozza a következő napba.