plüss_Teknős

Sétáltunk ma a reggeli eső utáni párás, nyálkás fényben, néztük a várost, a turistákat, a forgalmat. Láttam egy fiút az utcán fekve, életerős, napbarnított huszonéves srác lehetett, nem tudom, nem volt eszméleténél. A bőre sértetlen, az arca békés, feküdt a járdán, a feje az egyik kirakat küszöbének támaszkodott. Nem tudni, hogy drogos volt, álmos, részeg, megverték-e, vagy elesett és megütötte megát. Semmi külsérelmi nyom nem volt rajta, ha nem egy péntek dél lett volna, még akár egy kimerült fesztiválozó is lehetett volna, akit elnyomott az előző esti buzgóság. Nyugdíjas pár és két fiatal turista álltak felette, mi elsiettünk a hirtelen verődött kis társaság mellett. Bennem szentimentális érzések ébredtek, hogy ez is valakinek a gyereke, és valahol aggódnak érte, de aztán visszanéztem, és már jött a felüljáróról a mentő, az idős házaspárnál láttam is a telefont.
Sétáltunk tovább, közben padlizsán pólóban és feltűrt zsebes gatyában elbiciklizett velünk szemben Petőfi, legalábbis a srác kiköpött olyan volt, mint a hajdanvolt költőről az összes valamire való közoktatási intézményben kifüggesztett Petőfi-dagerrotípia. Szegény. Ha tudta volna, hogy ez lesz annak  a képnek a sorsa, lehet, hogy semmi pénzért nem áll a kamera elé. Most, a huszonegyedik században ezer és egy fotó készül rólunk, már a születésünk előtt is. Rólam négy darab kép készült két napos koromban, a születésem után (a terhes-ultrahangon még csak valami képhibának látszottak akkoriban a gyerekek). Aztán hónapokkal később néhány, de egy-egy tekercsen hónapok történetei kerültek megörökítésre. Ha valamelyik kép nem sikerült, szívtuk a fogunkat, hogy kár volt az előhívásra szánt pénzért.
Néhány napja okos a telefonom – okosabb, mint én – és még tanuljuk egymást. Ebben van telefonkönyv, sms, de internet is, fényképező, zenelejátszó. Most már nem kell hetekig gyűjteni a képeket, vagy akár csak megvárni, hogy a digitális géppel hazaérjek, letöltsem, átméretezzem… Ebben nyomok egyet, amivel exponálok, meg nyomok kettőt, és a világhálón lehet örömködni annak, hogy galamb szállt a szobor fejére, hogy süt a nap, hogy százszorszépekkel van tele a pázsit a parkban. Olyan furcsa nekem ez. Még. Ezer és egy zárat, lakatot szerelünk az ajtóinkra, méregdrága riasztókat, fotocellás lámpát, vasajtót, feltolásgátlós rolót. Titkosak a jelszavaink, figyelünk, hogy a pin-kódunkat ne lássa senki. Nem beszélünk a problémáinkról, diszkrétek vagyunk, senkinek semmi köze semmihez, ha jól vagyunk, ahhoz sem, ha rosszul, ahhoz pláne nem. Közben meg ott van szinte mindenki zsebében egy ilyen kütyü (nekem eddig ‘buta’ telefonom volt) – és anélkül be sem tudom kapcsolni, hogy ne hatalmazzam fel a készüléket arra, hogy anonim módon adatokat gyűjtsön és továbbítson rólam. A gyerek első, nagyjából egyedül elfogyasztott kiflicsücskét azonnal közzé tehetném, ennyit a nagy privacy-ról.
Sétáltunk, a ketyere a zsebemben, a turisták a parkban, a gyerek a kocsiban alszik. Párásság van, de legalább nincs meleg, a Duna partról jó szél fúj, míg haladunk a rakparton. Szinte kihalt a sétány, egy lány kér útbaigazítást angolul, aztán a rakpart végéig nem találkozom senkivel, az utolsó előtti lejárót kivéve. Ül a kő tetején egy srác, harmincvalahány lehet, zakó, laptoptáska, cigi, sör. Pénteken ebédidőben furcsa kép, legszívesebben lefényképezném, tetszik a ritkás forgalom felett a szigeten futókat mélázó, szélfútta ember képe. Nyilván nem veszem elő a gépem és nem fotózok, de a kép igazán megfogott. Kortyol a sörből, visszatúrja az arcába fújt hajat, megint kortyol, és vakarja az arcát. Hátranéz, ahogy elhaladunk mellette, az arca nyúzott, a szeme karikás, a szemében szomorúsággal vegyes fáradtság. Elkapom a tekintetem, ő szippant a cigiből, és visszafordul a víz felé. A zakója szárnyát odébb libbenti a szél, és a megigazított hajat is visszafújja az arcába. Nem igazítja meg újra. Nézegeti a sörös dobozt, aztán a cigit, megint beleszív. Autók jönnek-mennek előtte, egy nagy bömbi jobbról csapja végig a sort.
Mi a rakpart végére érünk, visszafordulunk, de bemegyünk a házak közé, ott nincs annyira szél. Néha már a nap is kisüt, a házak közötti kis parkokban egyre több a különféle keverék kutyácskákat sétáltató nyugdíjas. Jól esik most arra gondolnom, hogy előbb-utóbb visszamegyek, és újra beállok majd a taposómalomba, és hogy lehet, hogy soha nem érem meg azt, hogy az legyen a ‘dolgom’, hogy egy szálkás szőrű kis keverékkel üldögéljek a padon, és lessem, hogy a szembe-szomszéd mikor jön le, és hogy az ő bokája van nagyobbra dagadva vagy az enyém. Furcsa most azt gondolni, hogy egyszer csak elfogynak a munkás hétköznapok, és az önellátáson kívül nem ‘kell’ csinálni majd semmit. Vajon én is virágokat gyűjtök majd, mint a földszinti néni? Még gesztenyefát is nevel cserépben, ami terem is. Vagy majd mániákus állattartó leszek? Vagy a piacokon fogok lógni? Vagy utazgatok, és bosszantom a fiatalokat?
Hazaértünk, a srácokra gondolok. Amelyik a járdán feküdt, teljes blackout, de szerencsére segítettek neki az öregek. Meg aki a parton ült, neki a sör meg a cigi volt a pillanatnyi segítség, meg az a kis csönd és magány. Szeretek én is kvázi-egyedül. Ülni a parkban a fák imbolygó árnyékában, rejtvényt fejteni, vagy csak nézni, ahogy a gyerek alszik, ahogy mások jönnek-mennek, ahogy a galambok keresgélnek a fűben, ahogy a gesztenye potyog a fáról.
Nálam a parkban kakaó van meg meggyes kuglóf, és nyugi.