plüss_Teknős

Alszanak.
A nap fele eltelt megint, a szemem karikás, a kedvem hullámzó, de lassan kezdek beletörni a hétköznapokba, a nem-alvásba, a napi 1-2, futtában bekapott étkezésbe. Nem, ne érts félre, nem panaszkodom, mert most jól vagyok. Az elmúlt hetek egybefolyt fejetlensége után megnyugtat a mostani, kevés pihenést, ám de megbízhatóan fárasztó monotóniát nyújtó időszak. Nem számít, hogy reggel van-e, vagy este, hogy hétköznap van vagy hétvége, hogy ünnep van-e vagy csak sima nap… Igaz a mondás, hogy karácsonytól húsvétig egyet kell csak aludnom. Bár erre sem lehet egy szavam sem, az elmúlt 3-4 napban volt olyan, hogy éjféltől fél hatig alhattunk, elkényeztet az élet! És idén először, tegnapra virradóra álmodtam is megint. Teljesen furcsa volt úgy ébredni, hogy egy másik világban is járhattam újra, egyik visszatérő álmom jelent meg, és repültem is benne – amiről azt olvastam korábban, hogy jót jelent. Így hiába vagyok kimerült és sokszor sírós, ezek szerint nem borultam meg az elmúlt hetek hajtásától.
Még eszembe jut, hogy mikor mostam hajat, még tisztán tartom a lakást, a virágok sem pusztultak ki, és a macska meg az új-teknős is élnek, gyarapodnak. Olvasom a híreket, figyelek rá, hogy mit eszem, sétálgatunk, és azért másról is tudok még beszélni, nem csak a gyerekről, pelenkákról, popsitörlőkről… Kapaszkodom a külvilágba, kapva kapok az alkalmon, mikor jön valaki, vagy én mehetek inni egy bambit és kimozdulhatok. Jó itthon, jó csak lenni, de nagyon kevés az, hogy a neten lóghatok vagy csavargathatom a rádiót. Nem, a tévé nem lett az élettársam, csak este kapcsolom be, hogy a híreket hallgassam. Zene szól kép nélkül is, a szappanoperák és a leárazott gyógyító mágnespánt, zöldségpároló és két nap alatt mínusz húsz kilót garantáló edzőgép pedig nem érdekel – bármennyire sekélyes is most az életem. Igaz, szeretnék leadni tíz kilót, de ha ilyen ütemben eszem a továbbiakban is, akkor nem lesz vele gond. És jön a jó idő, mikor mozoghatok megint - el sem tudom mondani, mennyire vágyom egy kiadós biciklizés vagy futás után. Hulla vagyok, alig vonszolom magam a tegnapi egy órás séta után, de belül nagyon szeretnék szembetekerni a széllel, magamba szívni a szmogot, a koszt, egy kis életet, valamit a régi időkből.
Olyan furcsa ez a megváltozott sorrend – hogy korábban a tönkrement fénymásoló, vagy a későn érkezett posta vagy a megsüketült telefon olyan dühössé tettek, hogy percekig éreztem a fülemben, hogy dobog a szívem. Most meg másfél óra után húzom fel magam először igazán azon, hogy addigra a gyerek hetvennyolcadszor köpködi ki a cumit, és hogy ennek az éjszakának is a nagyrésze félálomban telt, de mindegy, majd alszom holnap… Nem tudok igazán mérges lenni. Fásultságot, tompa katatóniát élek meg, hol mélyebben, hol közelebb a külvilághoz.
Belül nem vagyok rosszkedvű. Sokkal inkább kérdések vannak bennem, miértek, hogyanok, minekek. Nem a sokszor ismételt cselekvés, ami bánt – nem az a baj, hogy újra meg újra fel kell pattannom, vagy pelenkáznom kell, vagy a legjobb álmomból kelve az éjszaka közepén átöltöztetni a gyereket, mert lepisilte magát. Nem a fárdozás a bántó, hanem a végső, a megoldást jelentő etetés, ringatás, pelenkázás előtti találgatós, cumi-próbálkozós, vacakolós órák sora, míg rájövök, hogy mi volt a baj. Nincs baj. Tanuljuk egymást, idő-idő-idő.
Nem vagyok rosszul. Nem vagyok kiborulva. Összességében azt hiszem, nem is vagyok. Egyáltalában se nem. Van Apa, a gyerek, a barátok, a család, a macska, a teknős, akik mind éhesek, álmosak, panaszuk van, élnek, jönnek-mennek, és szerencsére nem engedik el a kezem, miközben én keresem, hogy hol vagyok, hogy mit akarok, hogy van-e még olyan, hogy én? Én éhes vagyok, én álmos vagyok, én eszem, én megyek, én csinálok ezt vagy azt. Annyi mindenre kell egyszerre figyelnem, hogy elvesztettem az utat magamhoz. Valahol bizonyára csöndben figyelek, vagy éppen mélyen alszom, vagy önfeledten nevetek, heverek a fűben, bringázom, síelek, sütettem az arcom a napon. Annyira hiányzik a napfény!
Tegnap este, ahogy vezettem vissza a szülőktől, annyira jó volt CSINÁLNI valamit. Koncentrálnom kellett, figyelni másokra, akik elvileg szintén figyeltek rám. Olyasmit csinálhattam, aminek tétje volt, aminek nem csak vizelet vagy széklet vagy szennyes ruha volt az eredménye. Hazaértünk, biztonságban. Most, egy nappal és mínusz öt-hat óra alvással később itt ülök a félhomályban, halkan szól a rádió, a gyerek már alszik, Apa még alszik, pisszenni sem merek, mert Apa lázas, beteg. Három órát aludtam talán összesen, és megint úgy ragadtam az ébrenlétben, hogy majd ma este bepótolom a kiesett alvást.
Majd holnap, majd holnap, megint holnap… Megint hétfő.