Ragyogó napfényes tavasz van, legalábbis a beömlő fény és a percek óta nyitott ablakból áradó friss levegő azt súgják, öltözzünk, menjük, sétáljunk. Kettesben vagyunk, illetve ha a macska is számít, akkor majdnem hármasban, csöndesen telik a nap. Nagyot aludtunk, nagyokat mosolygott, nyújtózott, mikor felébredt. Negyed éve már hogy itt van, ideát, kinn a nagyvilágban, de a mai napig hihetetlen, hogy egy kis emberke él velünk. Pislog, nyújtogatja a lábait, szorítja az ujjamat, ásít meg tüsszent meg kiölti a nyelvét. Olyan kicsi. Olyan éber, csak úgy villognak a kis szemek. Aztán üvegessé válik a pillantása, lassabban mocorognak a kis kezek, és visszaalszik megint.
Egy embergyerek, igazi.
Néha a kezét rágcsálja, vagy a fülét csavargatja. Felhúzza a lábait, elmosolyodik, kirúg. Figyeljük egymást, beszélgetünk. Mesélek neki, hogy ki merre jár, mit csinál, hogy Apa épp síelni ment, vagy hogy a macska megint a szőnyeget szaggatja. Hogy süt a nap, sétálni megyünk, boltból is kell néhány dolog, és hogy én is ebédelnék, ha ő evett. Egy kukkot sem ért abból, amit mondok, de nagyon figyel, és néha mosolyog, vagy tátog, mintha ő is a szavakat formálná. Hihetetlen, hogy még vagy egy évig nem fog érdemben beszélni, de majd eljön annak is az ideje. Ha grimaszolok neki, huncutkodik, behúzza a nyakát, felhúzza a lábait, és a füléig szalad a szája. Néha hanggal nevet, igaziból, mint a nagyok. De ritka még. Ezer és egy beceneve van, szerintem a valódi nevén hívjuk a legritkábban. Mikor valami újabb bolondságot találok ki, és úgy szólítom, nagyra nyitja a szemét, felhúzza a szemöldökét, és csodálkozik, hogy mi ez a zöldség megint.
Fekszik mellettem, betakarva szépen, összehúzza a szemét, mosolyog, és egy valószerűtlenül gyors mozdulattal lerúgja magáról a kis takarót. Visszatakarom, összeszedi magát, és egy-két mozdulattal a takaró lenn is van megint. Az arcán elégedett mosoly. Aztán eszébe jut valami, és a szeme, a szája, az egész arca lefelé görbül, piros lesz és sírdogálni kezd. Sokszor elég csak beszélni hozzá, vagy megsimítani az arcát, és máris helyre áll a világ békéje. Vagy pelus kell, vagy a cumi, általában segít.
Igazi emberke. Egy gyerekecske, élő, mozgó.
Háromnegyed évig a hasamban lakott, és most negyed éve a sarokban lakik, a kiságyban. Eleinte csak tudtuk, aztán érződött, hallgattuk a szívét, meg ahogy az ultrahang érzékelőjét odébb rúgta magán. Aztán kijött, lélegzik, lát, hall, mocorog, beszélget, egy csomó mindent megtanult, mi meg megtanultunk harmadannyi alvással is ébren maradni és észnél lenni, mint korábban. Megismer minket, örül nekünk. Ha sír, és Apa a karjába veszi vagy beszélni kezd hozzá, mindig megnyugszik, mosolyog. Imádják egymást, én meg őket, együtt. Olyan hihetetlen kapocs van köztük, hogy a köldökzsinór kutyafüle volt ahhoz képest. Elvesznek egymás tekintetében, megszűnik a külvilág, senki és semmi nem számít, csak hogy egymáshoz érjenek, érezzék a másikat. Mondtam is Apának, hogy nő őrá még nem nézett így. És nem is fog többet. Ahogy ő sem néz más lányra így, akárhány gyerekünk is legyen még. Az első gyerek, és lány. Az apja lánya. Egy kis csoda a gyerek, és fantasztikus, ahogy rajonganak egymásért. És nagyon jó, hogy ott lehetek, láthatom őket így, ennyire együtt.
Ha néha az ágyunkba vesszük a gyereket, akkor Apa gyűjti be. Nem közénk rakja, hanem a maga hóna alá, begyűrögeti, átöleli, a gyerek szinte ki sem látszik, de egy hangja sincs. Épp csak levegőt kap, és lapul a nagy karok között-alatt és csak a kis orrának csinál helyet, szuszognak. Földöntúli nyugalom, hihetetlen összhang, valami megfoghatatlan kapocs ez.
Nézem őket, olvadozom, kicsoszogok a konyhába, készítem a reggelit. A macska a lábam körül tekereg, végre, csak rá figyelek. Megsimogatom a leposzkult, féltékeny szőrmét, hálásan dorombol. Hát, így vagyunk.