plüss_Teknős

Alszanak, immár hárman. A Kicsi, a Pici meg a Nagy. A lányok és Apa.
Annyi mindenre készül az ember, mikor gyereke születik – legalábbis a várandósságban nekem annyi minden benne volt, hogy majd mi minden leszek. Hogy kedves leszek, odaadó, aggódó, gyengéd, szeretetteljes, türelmes, példamutató, ölelgetős, gondoskodó, óvó-féltő, vidám, kreatív, örökmozgó, hogy kényeztetek, ringatok, babusgatok, szoptatok, dajkálok, összebújok, simogatok, becézgetek, mosolygok, énekelek, táncolok, krémezek, tornáztatok, ápolgatok, egyszóval hogy nevelgetem a gyerekeinket. Hogy nagy szeretet, fékezhetetlen anyai ösztönök ébrednek bennem, elterveztem, hogy engem majd semmi nem hoz ki a sodromból, hogy a nap huszonnégy órájából huszonötben ott leszek a gyerekek mellett, mindig jó szóval, mindig mosolygósan, kipihenten, türelemmel és odafigyeléssel, ahogy azt egy anyának KELL. Hiszen ki ölelgesse a sírós, riadt gyerekemet, ha nem én? Ki adja vissza a cumit, vegye elő a mellét százszor is egy nap, ha kell, ha nem az anya? Ki öltöztesse át a gyereket (tizen)ötször egy nap, melegítsen háromféle ételt, pelenkázzon öt percen belül háromszor (hiszen tiszta pelusba jó kakálni), ki vegye elő egyik játékot a másik után, pakoljon el napjában hússzor, ha nem az anyja a gyereknek? Hiszen ez a dolgom.
Dicsőült arccal, a fejem felett ragyogó glóriával, tegyem a dolgom nap-mint-nap. Az anyaság szép, az anyaság jó, az anyaság szent, minden nő álma, vágyai beteljesülése, a nő életének egyetlen valódi célja és értelme, ami mellett és ami után eltörpül minden és mindenki, mert a világra született kis törpék mindent legyűrnek, testet, lelket, emberi kapcsolatokat, és onnantól, hogy megérkeztek, nem is létezhet(ne) más, csak ők.
Vagy legalábbis, szinte illetlen dolog, ha az ember lánya (az anya) kikukkant a mosatlan ruhák-edények és pelenkák halma mögül, és lebiggyedő szájjal konstatálja, hogy az élet (a mások élete) megy tovább, tavaszok jönnek, más a divat, más zene szól, drágábbak a koktélok és (ezt talán csak én látom így), csinosabbak a fiúk-lányok, mint tavaly. Nekem most az a ‘dolgom’, hogy örüljek, hiszen más összetenné a két kezét, ha lenne gyereke, kettő is, egészséges, mosolygós, jó evő, jó alvó, szociális, játékos, kedves-cserfes. Igazuk van. Összeteszem a kezem, hogy könnyen-gyorsan lett két gyerekünk, egészségesek, kedvesek, szépek, nagy szeműek, nagy hajúak. Szeretem őket, a véreim.
Nemrégiben néztünk egy filmet, hadd propagáljam annyiban, hogy a címe ‘A legszebb dolog’. Hiszen a gyerek, a születés csodája a legszebb, a legnagyobb dolog, ami nem csak egy nővel, de egy párral, egy családdal történhet. Ketten voltunk, aztán hárman, majd négyen lettünk. Egészségesek vagyunk, és boldogok, erre vágytunk, most örülnünk KELL.
A magazinokban, a filmeken, az ismerősöktől nyilván senki nem hallja azt (vagy nem túl gyakran), hogy árnyoldalai is vannak ennek a csodának, hogy anyának, szülőnek lenni nem egy fáklyás menet, ahol minden nap öröm és kacagás, sikert siker követ, hogy borzasztó üzleties legyek, win-win szituációk sora kéne, hogy legyen az egész. Egy boldog, kiegyensúlyozott szimbiózis, ahol mi a gyereket akartuk-akarjuk, a gyerek meg minket, és egymásra borulva élünk szirupos boldogságban. Nézd meg a filmet, ha van gyereked, azért, ha nincs, azért. Ha van gyereked, sírni fogsz – én sokat bőgtem a film közben, pedig akkor a Pici még a hasamban volt. Akkor is sok minden ismerős lesz, ha nálatok valóban térdig ér a kiegyensúlyozottság és a boldogság. Ha nincs gyereked, azért nézd meg, mert sok minden benne van, ami a magazinokban nincs, és amiről az ismerősök hallgatnak, mert szégyellik. Én is.
Gyermeket várni csoda, hihetetlen, érthetetlen, megfoghatatlan (bár elég hamar nagyon is kézzelfogható) dolog. Izgalom, félelem, kíváncsiság, várakozás, halogatni vágyás, túl-akarok-lenni-rajta, szemben azzal, hogy óóó, nem tarthatna-e még néhány hétig ez az állapot? Áldott, majd várandós, az utolsó hetekben terhes, titok, sejtelem, bizonyosság, aztán a nyilvánvaló tény, hogy lakik ott benn valaki. Szeretgeted, becézgeted, mint egy távoli, elérhetetlen sztárt – hiszen jó darabig elérhetetlen, annak ellenére, hogy benned van, belőled él. Felruházod egy halom olyan tulajdonsággal, ami talán soha nem lesz jellemző rá. Hogy szép, kedves, csöndes lesz, édesen szuszog majd az ágyikóban, hozzád bújik, a melledre simul (hiszen lesz tejed), és táplálod, nevelgeted, kisimult arccal, egyenes háttal, felszegett fejjel, ragyogó tekintettel, büszkén – a gyermekedet, a véredet, aki test a testedből.
A szülés – hiába próbálják annyian, leírhatatlan. Fáj és ijesztő, de csodálatos és kibírható. Valami, ami úgy történik a testeddel, hogy (ha természetes úton zajlik) te magad is csak nyöszörögve-ordítva asszisztálsz, hiszen vagy végig csinálod, vagy meghalsz – akkor, ott ez a két lehetőség tűnik reálisnak, hiába van veled az orvos, a szülésznő, a gyerek apja és lélekben (remélhetőleg) a szeretteid is.
Én külön aludtam a gyerekektől, miután megszültem őket. A világon nem volt nálam magányosabb ember azokon az éjszakákon – de boldog voltam elgyötörtségemben, hiszen megszülettek, Apa jelen lehetett és ő foghatta kézbe őket érdemben először, egészségesek, én is megvagyok, ennél akkor (a kispárnámon túl) nem kellett több.
Aztán hazamentek, és elkezdtek élni. Valójában, ahogy én most érzek, túlélni, egyik napról a másikra. Másfél hónapja vagyunk négyen, másfél hónapja alig alszom, alig élek. Illetve nagyon is élek – lehet, hogy a diákkori (fiatalkori) pörgés volt egy éber kóma, és most élek csak igazán? A nagylány a homokozóban ül, elmélyülten lapátol. Néhány hete jár, egészen sokat beszélget a maga nyelvén és egyre többet hisztizik. Gyönyörűen eszik, ás átalussza az éjszakát. A kicsi eszik, alszik, néha sírdogál, ha fáj a hasa. Egyre többet van ébren, néha mosolyogni tűnik, és néha azt mondja, hogy á, vagy hogy ó. Megvagyunk.
Nos, ez a hivatalos, publikus, nagy plénum előtt is felvállalható verzió, hiszen mindenki azt akarja hallani, hogy jól vagyunk. Tapasztaltam - ugyanis a panaszaimra szinte senki nem kíváncsi, hiszen ‘ezt akartuk’, ugye. Igaz. Ezt akartuk, de ettől még vannak rossz és nehéz napok, ahol többet sírok, mint alszom. De ez egy ilyen bicikli.
És aztán nap mint nap szembesülök azzal, hogy mi NEM lettem. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy mi minden lettem ahelyett, amit beleálmodtam ebbe az egészbe, immáron ugye kétszeresen is. Másfél hónap után nyilván nem terveztem, hogy modell alkattal vonulok majd a két gyerekkel a játszótérre – de a rajtam végbement változások elszomorítanak. Már csak amiatt is, mert eddig kivétel nélkül mindenki megjegyezte, mennyivel több maradt rajtam most, mint az első gyerek után. Nyilván rögtön korrigálnak, hogy persze, nem látszik ám nagyon (a szokásos 'de jól nézel ki, szültél?'). Legalább őszinték, ebbe kapaszkodom. Cipó hassal kucorgok a két, kényelmesen hordható nadrágom egyikében a homokozó szélén. A hosszú, kicsit bővebb felsőm elrejti a hasam, amelyen a köldököm körül ujjnyi széles hízási csíkok lettek a terhesség utolsó három hetében. Sok, lilák, és nem áltatom magam azzal, hogy elmúlnak. A pocakom akkora maradt, mintha négy hónapos terhes lennék, és nem, ezt nem tudom (még?) behúzni. Tornáznom még nem lehet, de nem hiszek benne, hogy ezt le lehet majd hasizmozni, a kinyúlt bőrt. Hullik a hajam, állítólag nem is látszik, hiszen sok van és hosszú. A fogaim minősíthetetlen állapotban vannak, nem segít a homeo-fogkrém és a szájvíz, a vitamindús étrend, a kalciumpótlás sem. A rengeteg teától állandóan savanyúnak érzem a szám, a szoptatós teától ánizsszagút izzadok. Mert – biztos a hormonoktól – két állapotban leledzem. Vagy szakad rólam a víz, és általában az izzadás ellen nem segít a dezodor – vagy vacogok, hiába van kinn huszonöt fok, én teljesen felöltözve, két takaró alatt citerázok. A kezem és a lábam továbbra is püffed, az ételek (egy pohár víz is) felfújnak. Az arcom is puffadt, tokám van, amiatt is, mert maradt rajtam tíz kiló, és amiatt is, mert annyit eszem, mint egy disznó. Ennem KELL, hogy legyen egy kis tejem – mert küszködök most is, de nincs elég. Rosszul vagyok, ha ételre vagy italra nézek, mert másfél hónapja nem azért eszem, mert éhes vagyok, vagy mert jól esik. Hanem mert KELL, hogy legyen tejem. De nem elég, talán az első két hétben volt az. A parkban egy csajszi szoptatja azt a lányát, aki ugyanúgy másfél éves, mint nekünk a ‘nagy’. Erőlködés nélkül. TUDOM, ez adottság, meg mindenki másmilyen meg sok múlik a gyereken is, stb, stb. Mindegy, ez egy – engem érzékenyen érintő – kudarc. Ott a tápszer, ennyi.
Álmos vagyok, hisztis, türelmetlen, sokszor felemelem a hangom, hagyom sírni a gyerekeket, mérgesen nézek rájuk, megsértődöm, és kiakadok, hogy már megint leették magukat, elejtették a cumit (mert, bár fogadkoztam, de a második is cumis lett), elöl maradtak a játékok, nem ettek, nem alusznak, felébresztik egymást, minket, nem alszanak vissza… Igen, nyávogok és hisztis vagyok. Sírógörcseim vannak, sokszor ok nélkül. Sírok mérgemben, elkeseredettségemben, sírok, mert tehetetlen vagyok, mert kilátástalannak érzem a napomat, sírok, mert kiabáltam a gyerekekkel és utólag bánom. Sírok, mert fáj a hátam, ég a szemem, mert nincs elég tejem, mert fáj a mellem, mert tönkrement a testem, sírok, miközben a kihullott hajam a szemétbe szórom. Fáj a fejem, de nem vehetek be gyógyszert, fáj a fogam, de nem tudok mikor fogorvoshoz menni. Csúnya a bőröm, de sem erőm, sem kedvem maszkokat rakosgatni, kozmetikust keresni. Tocsogós boldogság helyett ürességet érzek. Vajon a beszűkültségemet mutatja, hogy azon gondolkozom, hogy mennyire nem gondolkozom mostanában semmin..?
Kisimult, büszke és csupa nagybetűs ÉDES anya helyett (feláll a szőr a hátamon attól, hogy a legtöbb helyen már csak így emlegetnek) egy szomorú, gyűrött, szétszórt, elgyötört, kisírt-karikás szemű valami vagyok, nem lány, nem asszony, egy zombi. A legkevésbé sem édes.
Nagyon is keserű.