plüss_Teknős

Napok óta minden nap sírok. Bár ordítani szeretnék, a bennem gyűlő keserűség és feszültség miatt, de nem lehet, mert vékonyak a falak, alszanak a gyerekek, reggel van vagy este van vagy ebédidő vagy hétvége és nem lehet. Most is sírok, alig látom a betűket, a könnyek csípik a szemem, biztos nem mostam le az arcomról rendesen a szappant. A pólómra nyomott mintán állnak a könnyek. Tegnap reggel még nem volt neged kilenc, mire már torkom szakadtából ordítottam és káromkodtam, és zokogtam az idegtől, a tehetetlenségtől. Ütni szeretnék, néha törni-zúzni lenne kedvem, kárt tenni, fájdalmat okozni és rombolni, hogy valahol kimenjen belőlem ez a megmagyarázhatatlan és végtelenül negatív energia.
Semmit nem tartok az ellenőrzésem alatt, elvesztettem a kontrollt az életem minden területén, egy céltalan, haszontalan, kiégett romhalmaznak érzem magam, akit a két-éves-sincs gyereke is felpofozhat, és nem üthetek vissza, a hangomat sem lenne szabad felemelnem, mert mi van, ha ettől lesz aztán depresszív a gyerek is. Attól, hogy én mostanában reggel kilencre eljutok arra a szintre, hogy azért a napért sem volt érdemes felkelni, és hogy vajon kibírják-e a gyerekek étlen-szomjan, míg valaki ránk talál, mert legszívesebben felkötném magam az első, kötözött sonka testemet elbíró tereptárgyra.
Sírok, ordítok, káromkodom, kávézom, aztán kezdődik a körforgás elölről. Mire a gyerekek alszanak, már annyira belém vágták az ideget, hogy ha szimultán sikerül is őket letennem, én már nem tudok lefeküdni, mert remegek az idegtől. Este, mire minden, a gyerekek altatásához szükséges ceremónia lezajlik, ég a gyomrom, hogy melyik fogja felóbégatni a másikat. Aztán ők elájulnak, hiszen azért mozgalmas, játszóteres, labdázós, birkózós minden nap – én meg este tizenegykor is jobbra-balra forgok, és megfagyok a kimerültségtől. Állig beöltözve alszom a huszonnyolc fokos szobában, vacogok a tollpaplan alatt, pizsamában, öklömnyi gyomorral. Ég a szemem, szerencsére szereztem egy hatalmas napszemüveget, amiben a teljesen beborult délutánokon is rovom az utcákat, mert bántja a szememet a fény. És mert így nem látják az arcomat. Szeretnék láthatatlan lenni, ha elnyelne a föld, egy süketszobában üldögélni, egyedül, ingerek nélkül, a falnak dőlve csak befelé figyelni, csak lélegezni.
Annyira szeretnék torkom szakadtából ordítani, mikor a gyerek fülig érő szájjal kántál, és ugrál és nem hiszem el, hogy nem tudja és hogy nem élvezi, hogy az idegeimre megy. Nyilván, a mostaninál még lejjebb lennék minősítve a sz*ranya-skálán, hogy értelmi szintet tulajdonítok egy kétévesnek, de mindegy. Annyira szeretem, hogy a lakásunkba lépve bármelyik kósza látogató húsz percen belül jobban ért a saját gyerekemhez, mint én. Hogy éhes-e, álmos-e, kell-e pelenka, így mucika, úgy bucika. Annyira jó hallgatni, hogy menjek suliba, tanuljak, sportoljak, törődjek magammal is, hiszen egész nap itthon vagyok, az időmbe belefér. Olyan jó hallgatni, hogy ne legyek nyers a gyerekkel és ne várjak tőle semmit, hiszen az a dolgom, hogy ha három óra alatt sikerül a kölyköt a kádba imádkoznom és pelenkát cserélnem rajta, akkor annyi idő alatt, hiszen ezért vagyok itthon.
Sokszor délután veszem csak észre, hogy aznap három-négy kávén kívül még nem vettem magamhoz semmilyen táplálékot. És nem éhes vagyok, csak elkezdek leltározni, hogy mit is ettem aznap. Ja, semmit. Ja, mindegy is. Aztán összeütök egy müzlit, amihez legalább az egyik gyerek odaül, és eleszi a felét, szétdobálja a másik felét, és kiöntöm, ami a tányérban megposhad, mert addigra már se kedvem, se türelmem megenni. Az előfizetett kaját megmelegíteni sincs sokszor erőm, nem ér annyit az egész. Régebben élvezettel ettem, előkészültem, ízlelgettem, variáltam. Most azon imádkozom, hogy öt perc alatt magamba tudjak fojtani valamit, míg a gyerek alszik vagy nem figyel.
Szeretnék beszélgetni, szeretnék nyugodtan meginni egy jó kávét, szeretnék nagy levegőt venni és a másik oldalamra fordulva aludni reggel tízig. Elolvasni egy könyv egy fejezetét úgy, hogy csönd van, csak a lapozgatás halk surrogása, vagy ahogy fészkelődöm a fotelban, a nyikorgás minden hang körülöttem. Szeretnék elterülni egy kád forró vízben, illatos olajokat csöpögtetni bele, mécsest gyújtani, érzelgős számokat hallgatni és akár bóbiskolni is egyet – úgy, hogy senki nem nyit rám, nem visít az ajtó előtt és nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy magamra mertem szánni azt a fél órát…
A szoba egyik sarkában játékok, plüssök, kacatok. A másik sarokban a fotelon vasalni való, sok. Nem mosogattam ma, mert nem volt erőm. Összeszedem a telebőgött zsepiket, kiviszem a szemétbe. Olyan érzésem van, mintha apránként magamat is, a teleszipogott zsepiken, elhordanám a semmibe. A végén nem marad más, csak egy üres, karikás szemű, ordibáló és káromkodó idióta, akivel nézzük egymást a tükörben és egyikünk sem érti, hogyan jutottunk el idáig és mi közünk van egymáshoz. Holnap. Holnap más lesz, holnap jobb lesz.
Megmosom az arcom. Nem is látszik, hogy sírtam. Mehetünk sétálni.