plüss_Teknős

Minden nap megfogadom, hogy holnap más lesz. Erős leszek, kedves, mosolygok, türelemmel elnézek mindent. Holnap nem eszem kenyeret. Hogy nem vacsorázom. Korán lefekszem. Hogy nem kiabálok a gyerekekkel. De legalábbis nem káromkodom a fülük hallatára. Hogy keresek egy jó kozmetikust. Hogy nem netezek sokat. Kisúrolom a kádat. Leszedem a megszáradt ruhákat. Kivételesen nem tésztát főzök. Nem nyaggatom apát semmilyen szívességért. Hogy kiporszívózok. Hogy végre elküldöm a felső szomszédot az állandóan a gangon óbégató gyerekével együtt melegebb éghajlatra. Hogy keresek valami betartható diétát. Hogy rendet rakok a ruhásszekrényben. Hogy az ölembe veszem a macskát. Kimosom a hűtőt. Meglocsolom a virágokat. Abbahagyom a körömrágást. Kevesebb kávét iszom. Nem nyomkodom a képemet. Nem sírok minden apróság miatt. Nem nézek meg még egy filmet,még egy honlapot, még egy gumicukor mellett, még egy fröccsel…
Aztán egyszer csak mindig holnap van, amikor délelőtt, miközben a harmadik kávé fő le aznap, és épp lábbal instruálom a macskát, miközben benn visít valamelyik gyerek, amit próbálok nem meghallani, már azon morfondírozok, hogy milyen tészta lesz az ebéd sok sajttal, és hogy ez a szoknya nem is vág be annyira… Minden nap ugyanolyan, összefolynak, világos van, meleg, aztán a monitorfényben gubbasztunk, elmúlt este hat, már nem eszem semmit, már megint tizenegy van, nem, nem várom meg a következő reklámot, elájulok az ágyban, de nehezen alszom, hülyeségeket álmodok, hallom, ahogy a szomszédok jönnek-mennek a gangon. Aztán pirkad megint, etetek, pelenka, csereruha a pisis helyett, kávé, mosdó, lassan munkába megy a szomszédság, második kávé, sírás itt, kis hiszti ott, lassan reggel nyolc van, ez még csak a második kávé, egész jó. Mosok, főzni is sikerül mostanában, mosogatok, csitítgatok, etetek, altatok, főzök egy kávét, ebédidő, alvás, park, posta, fagyi, haza, híradó, fürdés, etetés, esti hülyéskedés a jobb napokon, nyavalygás és az én esti kiborulásom a rosszabbakon. A zuhany alatt nem látszik, ha sírsz.
Hívnak ide-oda, reggel örülök, délután katatón vagyok, estére a hátam közepére nem kívánok senkit és semmit, de mosolygok, és evickélek a felszínen. Persze aztán én is jól érzem magam, és örülök a barátoknak és hogy nem engednek a posványba süllyedni, ami saját magam vagyok. Lassúnak, butának, beszűkültnek, üresnek érzem magam, mert velem nem történik semmi, nem megyek sehova, senkit nem érdekel, hányadik oltást kapja a gyerek vagy hogy böfögött-e aznap eleget. Nem vagyok effektíve rosszul. Leginkább nem vagyok, valahogy sehol nem vagyok jelen. Ellátom a feladataimat, mert el kell. Kitartok holnap is, mert muszáj. Felkelek, mert nem tehetek mást, összekaparom magam, és a kukába kanalazom a tegnapi zaccot. Már hidegen hagy a csomókban hulló hajam, hogy minden kiesik a kezemből, hogy megbotlok minden apróságban, hogy alig bírok az emeletre felmászni, hogy tönkremennek a virágaim, a mosott ruhák megfogják egymást, mert nem válogattam át rendesen.
Nincsenek órák, percek, pillanatok vannak, egy mosoly, egy kedves gőgicsélés, egy-egy már érthetőnek vélt szó, egyedül eszik villával, visszarakta a cumit, félig átfordult, hagyta levágni a körmét, kivitte a szemetet…
Apróságok csillannak meg a napjaimban, a kávéskanálon egy csepp, aztán megint este lesz és aztán pirkad megint, és fogadkozom, hogy ez egy jó nap, megint egy nappal előrébb vagyunk, ma nem eszem annyit, ma kitakarítok, ma kedves leszek, ma…
Áh, alig aludtam. Kávét akarok. Fáj a nyakam. Vasalni kéne. Mindjárt reggel hét. Másfél órája fenn vagyok. Meghallgatom a híreket.