plüss_Teknős

Már vagy 3-4 alkalommal elkezdtem írni valamit, aztán nem lett belőle semmi. Vagy séta-idő lett, vagy enni kellett, vagy Apa hazajött, és letettem a gépet, vagy, vagy… Bele-belekapok mindenbe, és aztán ott halmozódnak az elkezdett dolgok, rejtvények, könyvek, e-mailek, barátságok, gabonapelyhek, joghurtok, és megeszi őket az idő. Annyi dolgot csinálunk potyára, nem is értem, hogy miért zavar néha annyira, hogy céltalan, amit teszek. Éveket töltöttem el hiába, főiskolán, kapcsolatokban, ‘barátságokban’ – és most megvagyok nélkülük, holott annak idején belepusztultam volna, ha valaki az arcomba vágja, hogy ‘mit kepesztesz, úgysem lesz ebből semmi’.
Rosszul esik, ha tönkremegy a felvágott a hűtőben, ha megpenészedik a gyümölcs az asztalon – pedig nem vettem többet, mint máskor. Bánt, ha a frissen mosott ruhámat azonnal leeszem, vagy összeretkelem magam a babakocsival. A lepedő macskaszőrtelenített részére azonnal visszafekszik a szőrzet korábbi tulajdonosa, és ugyanolyan szőrös minden újra. A gyerek szépen megeszi a gyümölcsöt, majd addig kepeszt, míg segítek neki megfordulni, és szépen visszabüfögi az egészet. A kitisztított cipőmre azonnal rálépnek a boltban, a lemosott ablakot belepi a felső szomszéd kiporolt szőnyegéből szálló por. A vasalt ruhát leejtem, és meglátszik a gyűrődés. A sétához tápszert készítek, de persze nem útközben kell, hanem mire hazaérünk – és addigra általában megsavanyodik. Ha felöltözöm, melegem van, ha nem viszek pulcsit, feltámad a szél. Ha programot csinálnék, álmos vagyok, és szétszórt. Ha otthon ülnék, vendégek jönnek, telefon csörög.
Készültem vért izzadva, álmatlan éjszakákon vizsgákra, és vagy berezeltem és beírattam az egyest – üresnek érezve a fejem – vagy mert olyan könnyű tételt húztam, átmentem volna úgy is, ha egy percet nem készülök. Sírtam a fáradtságtól, az elvesztegetett idő miatt. Valahol sajnálom – nem ez a legjobb szó – azokat az éveket, hónapokat is, mikor tűzbe menve harcoltam egy szerelemért. Akkor még azt hittem, hogy ez a szerelem, amiért harcolni kell, szenvedni, változni. Hónapok, évek mentek el a mostanában divatos ‘játszmákra’ – ami, ha játék lett volna, legalább valaki nyertesnek érezhette volna magát. De a játszmáinkban nem volt nyertes, csaltunk és megcsaltak, nevettünk és kinevettek, áruló voltam és elárultak, falaztam másnak, aki aztán tartotta a hátát értem. A vége meg mindig ugyanaz lett, viszlát. Legalább nem haraggal váltunk el, hiszen mindketten jó alaposan meggyötörtük a másikat, persze teljesen jogosnak érezve, hogy szívjuk a másik vérét, hiszen megalázott. Évek teltek ezzel, lassan tizenöt év. Valahol igenis hiába. Nem rossz évek voltak, nem bánom őket, csak olyan értelmetlennek tűnnek.
Lefolyik a piszokkal együtt a sampon, a tusfürdő, a mosogatószer. Épp félúton tart a mosás, köpködi a mosógép a szenzitív gélt a lefolyóba. Az ablakmosó elpárolog, a zsíroldót letörlöm… Méregdrága kemikáliák, és mind megy a szemétbe. Kihajigálom a babakajás üvegeket, a használt pelenkát, a tejes dobozt, folyik a csap, merül az elem, kopik a ruhám, a cipőm sarka. Vásárolunk és kidobálunk, mindent. Nyilván, enni kell, öltözködni, tisztálkodni kell. Nem öko-blog ez, hogy erről értekezzek, és nyilván, nem kéne megvenni, vagy legalábbis nem annyi mindent. Csak mikor ma reggel is három zsák szemetet vittünk le, valahogy olyan érzésem van, hogy három zsáknyi kidobott idő és pénz halad a lépcsőházban lefelé. Anyagias személet is ez, meg sóher szemlélet is, meg értelmetlen is. A lényeg ez esetben, hogy fogyassz, és mikor arra kerül a sor, dobáld ki a feleslegessé vált dolgaidat. Csak mostanában minden baromi könnyen lesz felesleges és eldobható.
Abszurdul hangzik, de a felszedett kilókat is ‘sajnálom’, hiszen aztán leadom őket, és akkor meg minek jöttek. Már a név is, súlyfelesleg, valami abszolút haszontalan, rám megy úgy, hogy nem szeretném, nem örülök neki, cipelem ide-oda, aztán könnyebben vagy nehezebben, de leadogatom. Nem kevés meló meghízni sem, és aztán lefogyni sem, csak a folyamat olyan hiábavaló. Emlékszem, az életében majd’ mázsás nagymamám végül alig negyven kiló volt, mikor meghalt. Először a testsúlya felesleges része, majd a hasznos része lett semmivé, aztán az élet is kiszállt belőle. Nagyon szerettem őt, a végtelen nyarakat a kis vályogházban. Meghalt, és bennem ott maradt egy csomó szabad szeretet-vegyérték, gazdátlanul, hiába.
Nap mint nap átmegyek a leendő postaládánkhoz, mert a szomszédok kilopják az újságot a postaládánkból. Ebben is értelmetlen körök vannak – normális esetben hetente egyszer elhoznám a postát, míg nem lakunk ott, így naponta megyek, sokszor semmit nem lelek a ládában. Megyek, ha kell, ha nem – ha ott lakunk, útba esik majd (így sincs messze), de nem lenne rá szükség, ha nem lennének ingyenélő szomszédok, akik a kétszáz forintos újságot sem képesek megvenni. Bánt hogy szaladgálnom kell, de bánt az is, ha nem megyek, és ellopják, amiért dolgoztunk, fizettünk, amiért telefonálgattam, hogy az új címre jöjjön, meg postára szaladgáltam, hogy időben be legyen fizetve a csekk. És valahol hiába, mert aztán valamelyik enyveskezű sóher kipiszkálja az újságot, és kész.
Vannak öt-tíz éves cuccaim is. A legkedvesebb táskám lassan tizenöt éve megvan. Két éve varrattam egy szépet, újat, nagyot – amit egy évig sem használtam, mert ellopták. A ruháim bejáratott, sokszor kopott darabok, megszoktam őket, és nehezen válok meg tőlük – ezért gyakorlatilag rám dől a szekrény, ami alig tartalmaz divatos darabokat. Közben a gyerek ruhatára havonta új – igaz, részben kölcsön-ruhákból. Nem azért, mert sajnálom rá – sok-sok saját ruhácskája is van – hanem mert épp tegnap kapott néhány ruhát, de talán őszig lesznek jók rá. Néztem az üzletben az idei nyár divatját, lehetetlen szabású felsőket, nadrágokat, és olyan ruhadarabokat, amit azt sem biztos, hogy tudnám, hogyan kell felvenni. Többezerbe kerülnek, és 1-2 hónap múlva ugyanúgy nem veszi fel őket senki, ahogy a gyerekre sem megy majd rá a két számmal kisebb ruha. A lényeg ugyanaz, a kiindulás más. Valahogy mégis, olyan hiába készítettnek érzem ezeket a cuccokat, és kidobott pénznek, mikor ötöt-hatot vesz egyszerre előttem valaki. Megteheti, az ő pénze, semmi közöm hozzá. Nyilván én sem fogom tucatköpenyben járatni a gyerekemet, ha ő hupilila tüllruhát szeretne. De akkor is lefelé görbül majd a szám.
A múlt héten rendelt kajáimból másfél végezte a szemétben, mert nem voltam éhes. Sajnáltam kidobni, de már ehetetlen volt. A tegnap vásárolt doboz cseresznyét kidobtam, mert a felső pár szemet kivéve az egész kukacos és rohadt volt. A hétvégén vett tej – bár még három napig jó lett volna – mégis megsavanyodott, összefutott reggel a kávéban. A meggyes kuglófom alján kiütött a penész, pedig ki sem bontottam. A két napos retekből meg muslicák keltek ki… Nem értem, biztos a nagy meleg miatt van, hogy minden tönkre megy, és/vagy egy balek vagyok, hogy sokszor kifogom a romlott árut. Mérges vagyok, meg szomorú, aztán kidobom, ami megromlott, és ehetetlen. Nyilván, ha csak egy liter tejet veszek, másnapra sem elég. Ha csak négy zsömlét veszek, éhesek vagyunk, és egy nap elfogy. Ha nem viszek pulcsit, hideg van. Ha nincs kedvem vasalni, minden gatyám gyűrött. Ha fagyit ennék, nincs nálam pénz. Ha sietnék, nem jön villamos. Ha aludnék, jó műsor van a tévében. Ha aludtam is, fáradt vagyok. Ha ettem is, éhes vagyok. Ha ülök, mehetnékem van. Ha mennem kell, inkább ücsörögnék. Nem tudom, hogy a hócipőm félig tele, vagy félig üres..?
A fene se érti ezt.