plüss_Teknős

És csak feküdtem magatehetetlenül, ennyire így harmadszor életemben. Felálltam a mosdóban, és éreztem, hogy nincs tovább. Megmostam az arcom, és kiültem a lépcsőre, csoda, hogy oda kijutottam. Láttam némi fényt, hallottam, hogy jönnek-mennek az emberek. Itallal kínáltak, de belőlem csak kifelé törekedett akkor és utána még vagy másfél órán át minden. Támasztottam a fejem a térdemen – ezt sem tudom, hogy honnan volt erőm akár ehhez is. Arra gondoltam, hogy nem kellett volna fehér leggingset húznom… A homlokom csupa csatak, a hajam a tenyeremhez tapad az izzadságtól. Meggyulladok, arra gondolok, hogy lassan fáznom kéne a hideg kövön, de egyre csak szakad rólam a víz. Erőtlenné válok, már ketten vagy hárman tanakodnak felettem, hogy mi legyen. Hanyatt akarok feküdni, kezek nyúlnak utánam, hogy nem kéne, meg felfázom, meg beütöm a fejem, de szépen lassan leengednek, le kell dőlnöm kicsit. Csendben fekszem, érzem a hideg követ a hátam, a fejem alatt. Kemény, jó lenne egy pulcsi a fejem alá, de nincs. A srácok kicsit kétségbe esnek, hogy mi ütött ki ennyire. Tárgyalások folynak valami kocsiról, hogy felvisznek, hogy itt hagynak, betakarnak, hogy ki vigyázzon rám. Végül a kőlépcső hidegnek találtatik, felültetnek, vállra vesznek, ismerős illat leng körül. Nehéz vagyok, képtelen vagyok tartani akár csak a fejemet is. Érzem a hátam és a térdhajlatom alatt megfeszülő izmok küszködését, hogy összetartsák, amit én most nem bírok.
“Aztak*rva” – hallom, majd átkerülök valaki más karjába, a vállára hajtom a fejem, legalábbis azt hiszem. Előre megy valaki, hogy a gyerekülést kiszedjék a kocsi hátuljából, hogy beférjek, fekve. Lógok a két karban, nem látok, csak hallom a kavicsok surrogását, a kocsi ajtaja csapódik, nevetés, jövés-menés, lesajnáló megjegyzések az állapotomról, hitetlenkedő sóhajok. Lefektetnek, sem mozdulni, sem a szememet kinyitni nincs erőm. Lélegzek, koncentrálok erősen, hogy ne hányjak többet, a kocsiba ne, az új, céges kocsit nem hányhatom össze… Kapok a fejem alá egy tálat, ahová a lépcsős töprengés után már csak némi utózönge jut. Kedves itatóm tart az ölében, simogat, vigasztal, sajnálkozik, csak hallgatni vagyok képes, annyira szeretném megköszönni, hogy vigyáz rám, jó lenne mondani valamit, de csak gurgulázó hangok jönnek ki a torkomon, artikulálatlan hörgés, amiről többen azt hiszik, megint hányni fogok. Inkább alszom. Már nem rosszul vagyok, csak iszonyú gyenge, mintha kiszállt volna belőlem az élet, nem érzek semmit, nem gondolok semmit, nem mozdulok, megszűntem létezni. A sajnálkozás messzebbről hallatszik, kocsiajtó nyílik-csapódik, leengedik az ablakot, betakarnak, igazítanak a fejemen, a lábamon, igen, már vagy 2-3éve nem ittam ennyit. Ráz a hideg, ahhoz képest, hogy pár perce(?) még a lépcsőn folyt rólam a víz, most megvesz az isten hidege, reszketek, kocog a fogam. Elzsibbad a kezem, megmozdítom, elszédülök tőle, inkább elalszom.
Kinn szól a zene, hol hangosabban, hol halkabban, a számokat már nem tudom megkülönböztetni, annyira szerettem volna még táncolni, olyan jó kis buli volt, de gyenge vagyok, a pálinka meg erős. Elalszom, nem tudom, mennyi időre. Később megébredek, fáj a térdem, nem tudom kinyújtani a lábam a kocsiban. Leveszem a szandálom, úgy kicsit kényelmesebb. Közben be vagyok takarva egy polár takaróval, erre egyáltalán nem emlékszem, de nagyon jól melegít. A pulcsimat a fejem alá gyűröm, kicsit szédelgek a sok (ha-ha) mozgástól, megint elalszom. Jó lenne megfordulni, de nem férek el, jó lenne kinyújtanom a lábam, már a bokáim is fájnak. Ajtó nyílik, a csomagtartóban motozás. Nincs annyi erőm sem, hogy megszólaljak, hogy ki az, mi az, de aztán ismerős lesz a motoszkálás, Apa firtatja, hogy vagyok. A beszédem kásás, olyan, mintha leharaptam volna a nyelvem. Időt kérek, hihetetlennek tűnik, hogy fel kell ülnöm, koordináltan mozognom. Nem tudom, mennyi idő telik el, ismerős hangokat hallok, elköszönnek, már a zene is csak messzebb szól, valahol a kocsi mellett beszélgetés, de nem tudok rá figyelni, küzdök az elalvással.
Újabb idő telik, mozgolódom, ez gondolom, hallatszik kinn is. Apa beül kicsit, járatni kezdi a motort, de megkérem, hogy ne tegye, nem jó a fejemnek.
Aztán megtudom, hogy hajnali három is elmúlt, erőt veszek magamon, haza kell mennünk. A szüleim, a gyerekek, három óra múlva kelni kell a kicsihez… Semmihez nincs erőm, de felülkerekedik rajtam, hogy mi van a gyerekekkel. A szemem nem nyitom ki, a kezemmel is letakarom, nagyon zavar a fény. Felülök, nem is annyira rossz, gyorsan hátra hajtom a fejem, az a biztos. Sikerül fél szememet kinyitva bekapcsolnom az övet, megnyugszom, hátra hajtom a fejem megint, kitámasztom magam a két karommal, indulunk. Az első egy-két fékezés nem esik jól, de mantrázom, hogy bírnom kell, haza kell érnünk. Fejben követem az útvonalat, az indexelésekből, a kanyarokból saccolgatom, merre járunk. Szerencsére nincs sok lámpa, ahol meg kell állnunk, semmi forgalom, egyenletesen haladunk, így nem leszek rosszul. Lesz helyünk a ház előtt, ne kelljen köröznünk, ezen imádkozom, szerencsénk van. A szandálomat a kezemben viszem, úgyis levenném, minek bajlódjak a felvétellel… Kinyitom a kocsiajtót, rosszabb kinyitni a szemem, mint felállni, kiszállni. A földet bámulom, magam is meglepődöm, hogy képes vagyok egyedül járni, nem imbolygok, nem vagyok rosszul. Végtelenül gyenge vagyok, kifacsart, elgyötört. Semmire nem vágyom, csak hogy lefekhessek.
Csak ittunk, alig ettem, nem maradt bennem semmi. Semmi, csak az érzés, hogy gyenge vagyok, magatehetetlen, ostoba. Amilyen nagy pörgés volt, annyira nem érzek most semmit, csak valami kínos ürességet, hogy lemaradtam valamiről, hogy elmulasztottam valamit, hogy elvesztegettem egy estét. De ez nem igaz, szerettek, törődtek velem, vigyáztak rám a bajban, ápolgattak, csitítgattak, támogattak. Felérünk a lakásba, megmosakszom, levetkőzöm, elájulok. Meg kéne fordulnom, mert ugyan arra az oldalamra dőltem, amin a kocsiban is feküdtem, és már fáj a nyakam, a karom, a vállam… Lassan, kínosan lassan megfordulok. Bele se merek gondolni abba, hogy mennyire büdös lehetek az izzadságtól, a piától, a hányástól… Koszos a lábam. Innom kéne, legalább pár kortyot – de nincs az az isten, hogy én innen felkeljek. Snitt.