plüss_Teknős

Egy fél éve nem írtam nagyjából semmit. Illetve írtam egy csomó töredéket, bekezdéseket, amik nem mutattak sehova, nem függtek össze semmivel, és néhány hatásvadász szófordulaton túl nem értek semmit. Hagytam őket. Egy fél év telt el így, úgy látszik, az írásban is vannak ilyen semmit érő zsákutca-periódusaim, mint az életben, amikor belekapok ebbe-abba, mint a gyerek a játékokba, aztán annyira csinálok mindent, hogy a végén nem érek el semmit.
Fél év telt el, amiből nem tudnék öt fontos, jelentős, bármit megváltoztató dolgot mondani, amit én csináltam. Nyilván, ezer és egy dolgot teszek minden nap, ellátom a családot, összerakom magam, zaklatom a macskát, napi rutinok, megoldandó problémák, apróságok. De arra, hogy mit csináltam az elmúlt fél évben, vagy egy évben, arra annyi a válasz, hogy otthon vagyok a gyerekkel. És nekem ez valahogy annyira kevés. Nem az otthonlét. Nem a gyerekezés kevés - hiszen nem vagyok karrierista, van ugyan munkám, amit szeretek, kollégák, akik megbecsülnek, de a munkám nem kecsegtet nagy ívű pályával, nem is vágyom rá. Nem untat a gyerek, jó érzés napról napra látni, hogy fejlődik, nyílik a kis értelem, egyre több saját gesztusa van, rítusai, jelei, amiket nem tőlünk tanult. Tornára járunk, sétálunk, vásárolunk, barátokkal találkozunk, sorban állunk a postán, kitaláljuk, mi legyen az ebéd. És a reggeli rítusok után már ebéd van, aztán alvás délután, aztán már besötétedett, és játszunk, és várjuk Apát, és négykézláb ugyan, de szalad elé kis sikkantásokkal, annyira boldog.
Etetek, öltöztetek, pakolok, sertepertélek a konyhában, betakarok, megsimogatom az asztallábba koppant kobakot, megigazítom a sapkát, letörlöm a krémtúrót, megfújom a főzeléket. Vacsorát gyártok Apának és ennek a kis falósejtnek, akik aztán tömik a juhtúrót meg a paradicsomot vagy az olívát - én meg forgatom a szemem, hogy már most kevésbé válogatós ez a kis ember, mint én - a macisajt, a sonka, kolbászkarikák szépen eltűnnek a tálcáról. Aztán birkóznak, titkolóznak, szuszognak egymás arcába, szeretem őket.
Minden este hulla vagyok, szinte csak eldőlök, befúrom magam ennek a drága férfinek a mellkasára, és alszom-alszom, magamba szívva az illatát, hallgatom, ahogy szuszog. Közben azon gondolkozom, hogy mennyit dolgozik, hajt, jön-megy, agyal és fáradozik értünk, és végtelen hálát érzek, hogy megteszi, hogy bírja, hogy kitart. Hogy van ereje szépeskedni reggel, igazgatni az öltönyt, ha az kell éppen, órákig hetyegni angolul a telefonba, korán kelni, későig maradni, és aztán, ha este még ébren várja ez a kis emberke, akkor fürdetni, vacsorázni vele, kenegetni, babusgatni. És ilyenkor olyan kevésnek érzem az elmúlt egy év lassan elcsorgott napjait, amik elteltek, a tavasz, a nyár, az ősz a hosszúra nyúlt estéivel.
Szilveszter van. Petárdák durrognak, rakéták villognak. Trombitás fiatalok jönnek-mennek az ablak alatt, engem ver a víz, hogy húzzanak már innen, mert felébred a gyerek. Itthon vagyunk, a délutáni alvás kimaradása miatt a betervezett baráti összeröffenés is elmarad, legalábbis nekünk, ugyanis addigra aludt el a gyerek, mire nagyjából indulnunk kellett volna a vendégségbe. Így Apa ment, illatosan és üdén, ámde csalódottan, hiszen nincs együtt a család. Bennem már nincs csalódottság - sokadik olyan program ez, ami végül 'nem úgy alakult'. Valahol azt érzem, hogy amilyen jól sikerült a karácsony, hogy a gyerek pont átaludta a fa díszítését, hogy időben készen lett és finom lett a kaja, hogy jó ajándékokat adtunk egymásnak, szóval hogy ahogy ott minden összejött, hát most nem. Kirándultunk délután, csoda napsütés volt, réteseztünk, összebújtunk. Méltón búcsúztattuk az elmúlt évet. Család lettünk, igazi. Jövőre folytatjuk - még sok-sok jövőre.