plüss_Teknős

Az állandó farmeros, tornacipős lelenc-korszakomba próbáltam színt vinni azzal, hogy két, lassan három hete igyekszem úgy öltözködni, ahogy az egy irodában elvárható lenne. Csizmában jövök, meg szoknyában is voltam, meg előszedtem az elegáns nadrágjaimat meg ingeket meg ilyen ’finom’ dolgokat. Kiegészítőim nincsenek, az még várat magára, bár vettem szépséges gyöngyöket, majd fűzök valamit, a boltokban kapható bizsuk árának töredékéből. Szóval összekaptam magam és már majdnem kezdtem official-kinézni.
Dicséreteket is kaptam, hogy hű, én ilyet is tudok? Na, az azért túlzás, hogy tudok. A szándék megvan, és különösebb erőfeszítésre sem volt szükség, hogy olyan legyek, int bármelyik irodai dolgozó. Furcsa volt ’kinézni’ valahogy. Illetve nem is kinézni, mert inkább az a helyzet, hogy eddig nem néztem ki sehogy, most meg beálltam a sorba. Jó volt a kedves nadrágokba bújni, a lágy esésű anyagokat viselni, szoknyában libbenni egyik helyiségből a másikba – jó volt, de mégis furcsa, idegen. Viselkedni kellett, nem lehajolni, hanem leguggolni a hűtőhöz, nem ülhettem az asztalra, magas sarkúban nem tudok futni, a blúzok mélyebben dekoltáltak, mint a pólóim, a harisnyát sokkal macerásabb felhúzni meg wc-re menni benne, mint egy sima farmerban… Igen, kicsinyes dolgok ezek, de valahogy antinőnek éreztem magam amiatt, hogy teljesen átlagos női ruhákban tramplinak éreztem magam, mert viselkedni kell bennük, meg vigyázni rájuk. Van olyan farmerom, amit gimi óta hordok. Volt olyan harisnya, amit a harmadik fel-lehúzásnál elszakítottam a körmömmel, mert rosszul csippantottam meg a vékony anyagot. Nem volt drága harisnya, de a felsőruházat kategóriában azt szoktam meg, hogy legalább egy évig ruha az, amit hordok. Hogy nem egyszer használatos. Ki-se-mosom, csak kidobom…
Arról nem is beszélve – nem irigység, illetve olyanformán igen, hogy ő megengedheti magának, én nem – hogy a hétvégén voltunk vásárolni egy karrierista volt osztálytárssal, aki keményebben tanult, keményebben odatette magát az első pályakezdő években és most keményen százezreket keres. Én meg nem. És szombaton egy ráérős délutánon az én havi fizetésem másfélszeresét költöttük el szebbnél szebb ruhákra. Más kérdés, hogy annyiért akkor sem vettem volna ruhát, ha annyit keresnék, mint ő. Más kérdés, hogy soha nem fogok havonta még csak feleannyit sem keresni, mint ő. Igaz, nem is teszek azért, hogy olyan pozícióba jussak, mint ő. Csinos, vékonyabb, mint én – az egykori plusz tizenötöt mínusz tízre dolgozta át. Két számmal kisebb ruhái vannak, mint nekem. A furcsa az, hogy örömmel válogattam neki nőies, csinos, ízléses ruhákat, amik nagy része aztán színes szatyrokban jött is velünk, csak úgy repültek a tízezresek. Magamnak eszembe nem jutott volna ilyesmit venni, vagy egyik-másik boltba akár bemenni is. Olyan távol áll tőlem a selyem, a szatén, a színes, divatos minták, a kendők, az egybe-ruhák. Jó nézni, milyen jól áll, elborzaszt, mennyire drága, kétségbe ejt, hogy jövőre mennek a szemétbe a finom holmik, mert már nem lesz divat. És az még szerencse, ha megérik a jövő ilyekort, és nem mennek tönkre az első mosás után. Abba inkább bele sem gondolok, hogy a teljes ruhatáram nem biztos, hogy ér ennyit, mint ez a három-négy váltás ruha, amit nagy hirtelen megvettünk.
Igen, én is el tudnék költeni ennyi pénzt, ez igaz. Háromszor ennyi ruhát tudnék venni belőle, bár azért a márkaboltokban is találtam olyan darabokat, amik az én igényeimnek(?) megfelelnének. Nézegettem pólókat, nadrágokat – a mániám – meg egy-két farmerszoknyát, félcipőt. Kétségbe ejt, hogy egy pár kesztyű is több ezer forint és nem is nézett ki jól. Hogy bőrcipő nincs húszezer alatt. Hogy a kedvelt márkáim leárazott darabjai is kétszer annyiba kerülnek, mint amennyit jóérzéssel kiadnék egy ruháért.
A meglévő, akciósan, olcsón beszerzett készletemből dolgozom. Nem divatos, nem egyszezonos. Van, ami kicsit szűk most, van, ami még majdnem bő is. Átlagos vagyok bennük, visszafogott, tucat, szürke, semmi kihívóan csinos. Nem is tudom, mit kéne ahhoz tennem, hogy nőies, csajos legyen. Öltözködni, egy szép ruhát viselni tudni kell. De mindenekelőtt megvenni kell, szóval a dolog több sebből vérzik.
Ha hazaérek, fűzök egy nyakláncot. Vagy valami karkötőt. Jövő héttől visszaváltok a jól bevált farmerokra, a lapos cipőkre, amíg hó van, talán a bakancsra is. Megpróbáltam váltani, de én a zsebesgatyás, bringás-tornacipős, idétlenpólós-kapucnispulcsis én vagyok.