plüss_Teknős

Mikor kicsi voltam, kutyát szerettem volna, mindegy is, milyet, csak valami kis vacakot – de nem lehetett, mert a lakás kicsi volt, a felelősség meg nagy, és anyuék szerint nem nekünk való volt. Így szépen végigjártuk a hörcsög-papagáj-tengerimalac, halak-teknős-gőte repertoárt, voltak ismétlődő motívumok, mert halnemzedékből volt vagy tíz, hörcsög legalább négy, papagáj is volt, két-három biztosan. Aztán idősebbek lettünk, és anyuék hazahoztak egy cicát, akit az első két tüzelési „szezon” után lepateroltunk a nagymamához, mert egy hétig nem tudtunk aludni a vernyákolástól, az meg kizárt, hogy „egy koszos macskát” állatorvoshoz vigyünk, „kipakoltatni”. Így hosszú, boldog élete lett falun, ahol sok kiscica-nemzedékkel gyarapította a patkányoktól így egyre kevésbé hemzsegő tyúkudvarokat.
A kényelmi és az anyagi szempontok bizony megelőzték a felelős macskatartást. Aztán addig-addig lobbiztunk a kutyáért, hogy végül sikerült egy talált kutyus talált gyermekei közül egyet magunkhoz vennünk, kicsi volt és jelentéktelen, értéktelen, utcai vegyes szobacirkáló. Még majdnem szopós, mikor hazavittük, aztán évek alatt csak felcseperedett, okos lett és szófogadó, aztán öreg és kövér és makacs, majd már csak sántikált és megőszült és végül két éve elaltattuk, mert már menni is alig bírt – megszelídítettük, felelősen neveltük és aztán – igaz, talán kicsit későn, de elengedtük őt.
Míg kicsi voltam, állatorvos szerettem volna lenni – jó tanuló voltam, szorgalmas és naiv, mert azt hittem, hogy a becsületes felkészülés, a célért tett lépések elegendőek kell, hogy legyenek ahhoz, hogy el is érjem, amit szeretnék. Aztán a középiskola már lazított ezen, ott már nem volt rajtunk akkora nyomás, bár előszeretettel hangoztattuk, hogy a város egyik legmenőbb gimnáziumába járunk. Lógtunk, ellébecoltuk a nyarakat, óra előtt írtunk leckét és a padtárs ölében nyitott könyvből feleltünk – nem számított, hogy ez majd megbosszulja magát a továbbtanulásnál, hogy alig tudunk valamit „igazából”. Aztán egyetemre mentünk, szétszóródtunk az országban, mindenki menedzser lett meg tanácsadó meg vezető meg píár meg háer meg közgazdász. Szenyor meg líder. Akkor csak felcsaptam a nagykönyvet, találomra választottam, és nem gondoltam bele, hogy dönteni felelősség. A rossz döntések pedig olyan tolvajok, akik egy darabig együtt élnek veled, aztán mikor már azt hiszed, nem is olyan rossz ez így, egyik nap arra mész haza, hogy kipakolták a házad, az életed – és rájössz, hogy a Te felelősséged, mert annak idején hagytad, hogy a könnyebb utat válassza a kényelmes éned. Mutogatni nincs kire, mert a döntés felelőssége a tiéd.
Az elkent évek után azért csak menni kell előre és bekerülni valahová, ahol többé-kevésbé megtalálod a számításaid és fizetnek annyit, hogy holnap, a jövő héten és a jövő hónapban is gyere, újra meg újra. Vannak feladataid, amik csak a tieid, vannak határidők, amik csak a tieid, és csak az érdekel bárkit, ha mulasztasz – ha rendben vannak a dolgok és ki vannak fizetve a számlák, iktatva és lefűzve van minden, akkor is csak azok a teendők fontosak, ami felett elsiklottál. Tudod, hogy ha nem csinálod meg, nem történik semmi – és rossz, hogy azt is tudod, hogy ha megcsinálod, legjobb tudásod szerint, akkor meg pláne nem történik semmi. De közben érezd, hogy felelősségteljes a munkád és fontos vagy – igaz, hogy ezt bárki, „akit az utcáról behívunk”, meg tudná csinálni – de érezd a felelősség súlyát.
Abban a korban vagyunk, hogy ideje családot alapítani, de persze az egyetlen cél a gyerek megszülése, a járulékos dolgokról, hogy az idő, pénz, áldozat, pluszkiló, lemondás – erről nem szólnak sem a reklámok, sem a mesék – a gyerkőcöket gyermektelenként csak mosolyogva látod, ahogy már majdnem egyedül eszik, már felül egyedül, már lép egyet-kettőt. Hogy lázasak meg megy a hasuk, hogy jön a foguk és nem esznek, allergiásak vagy hisztiznek – ezt nem látni, ezt nem szívesen meséli senki, mert az nem lehet, hogy nem az enyém a legtünci-pünci-müncibb gyerek a világon. Már duruzsolnak, jóakarók, barátok, hogy ésti-ésti-ésti…? Számtalan gyermek született körülöttem, gyönyörűek és – igen, az én szememnek – kevésbé szépek is, jó alvók és hisztis, liluló fejjel nyűglődő babák is.
Babák… Olyan faramuci ez is, olvastam valahol, hogy ezzel is tompítani igyekszik az ember azt, amit a gyerekkel vállalt. A felelősséget. Mert babát vállalni nem olyan rizikós, mint gyereket – a babát etetni meg pelenkázni kell, tologatni egy kocsiban. A gyerek – az más. Az rossztanuló lesz az iskolában (mert lehet, hogy az lesz), meg rendetlen, szófogadatlan kiskamasz, aki hazahordja az idétlen haverjait (mert mindannyiónknak voltak borzasztó „barátai”…!!), és összefekszik majd az iskola legnagyobb kujonjával vagy ribancával. Ne adj’ isten még valami betegséget is összeszed és az csak a kisebbik baj. Aztán majd nem akar tanulni és hozzámegy valami kreténhez vagy elvesz valami lúzer kiscsajt. Holott milyen sokra vihette volna… Bármennyire is nevetséges é kiábrándító, én arra gondolok, hogy kábé tíz év az enyém a leendő gyerekből. Lehet, hogy inkább csak öt. Aztán az iskola és az élet veszik át az irányítást, mert apa és anya dolgoznak és örülnek, ha a hétvégi ebédet sikerül úgy szervezni, hogy mindenki ott legyen. Babázni szép. Aztán újra helyet találni a világban – magunknak és a jövevénynek is – ez már keményebb dió. És nagy felelősség.
Mikor otthon laktam, nagy, teraszos lakásra vágytam, amit virágokkal, könyvekkel, barátokkal és kávéillattal tölthetek meg. Most – bár még nagyon sokváltozós a képlet – lehet, hogy belátható időn belül lesz nagy teraszos, világos lakás, általunk választott burkolattal, beépített konyhával, gyerekszobákkal. Igen, bele kell kalkulálnunk a majdani – ki tudja még azt is, hogy lehet-e? – gyerekeket, és nagyot vállalni, mert utólag vakarni a fejünket, hogy hova tegyük a következőt, ezt nem szeretném. Ki kell lépnünk az albérletesdiből és a magunk lábára állni, de ehhez sok nagy döntés kell, átgondolt, megfontolt, amik köteleznek. Menni kell előre, mert ez az élet rendje. Hogy legyen – ne csak saját lakásunk, de saját életünk is. Olyan, mintha a vállamon ülne a sok kérdés, a sok eldöntendő dolog, mint valami nehéz madarak, és ha elhessegetem őket, csak szállnak egyet a fejem körül és estére, mikor elaludnék, visszaülnek és kárognak a fülembe megint. Sulykolom magam, hogy a döntéseink jók és helyesek, és hogy ez az élet rendje, de akkor is nehéz, hiszen eddig a legnagyobb döntése az volt, hogy tizenezerért vettem egy cipőt. Vagy kicsit többért egy fényképezőgépet… Most még csak a lakáshoz vezető út elején vagyunk. Nem is nyafogok inkább, mert annyi az irigy ember – nem csak körülöttem… De attól, hogy valami jó dolog, még nem biztos, hogy egyszerű, könnyű.
Igaz, sokaknak nem is ez számít, csak maga a tény, hogy – hja, kérem, akinek ilyen jól megy, hogy lakást vesz… (Ja, mert ez csak ennyi, hogy bemegyek a lakásboltba, leakasztok egy szép színűt, belepróbálom magam, tetszik, kézpénzzel fizetek.) Aki ezt az orrom alá dörgölte, neki a kedves papa rakta – már elnézést – de a segge alá a házát, a kocsit, a bútorokat. Igaz, ő szívesebben hívatná meg magát a leendő lagzinkba, mert az ugye „nem kerül pénzbe”, és neki is mulatság, míg a lakásvásárlás nekünk jó „csak”. Nos, azt hiszem, a lagzi árából inkább berendezem a lakást, annak mégis nagyobb hasznát veszem, mint a sok, töménytől bódult „kedves” jóakarónak. Mert házasodni is felelősség, csak még hozzájön, hogy drága is. Igaz, hogy nem a szeretetről szól, hanem az illemről. Meg az is igaz, hogy több kedves, jóravaló ismerős már elvált, mire visszafizették a lagzira felvett kölcsönt. Mert legalább azon az egy napon látszani kell valakinek.
Még a macskát sem biztos, hogy úgy gondozom, ahogy az neki is jó – bár hozzám bújik este. De a maga örömére teszi, nem azért, hogy nekem jó legyen… Sokszor azt sem tudom, hogy mit is csináltam az elmúlt tíz évben. Csak azt tudom, hogy itt vagyok, és egyre jobban félek, hogy hamis az egész kulimász, ami én vagyok – hogy egyszer csak jön valaki, lerántja a leplet és a színfalak mögött nem lesz semmi, csak én, egyedül a sötétben, a madaraimmal.