plüss_Teknős

Egy halom gyerek született az miénk környékén és után. Jó, persze, ezek csak az ismerős gyerekek, hiszen egy halom gyerek született akár az enyémmel egy napon is. Fiúk, lányok, ikrek, sok kis csoda. Közhelyesen hangzik ez így leírva, de mind azok. Fárasztó, néha idegölő, sírós, pisis, de mosolygós, kalimpálós kis csodabogarak. Nagyon nehéz volt az első hónap, és nagyon sokat rátettem én is azzal, hogy próbáltam kapaszkodni a megszokott kis életembe, a reggeli kakaóba, az esti egy-paplan-alatti bújásokba, a mosás-vasalás-viráglocsolás megszokott rutinjába. Kapaszkodtam a soha vissza nem térő hétköznapokba, amikről már akkor el kellett volna kezdenem lemondani, mikor kitaláltuk, hogy gyerek-téma lesz. Igaza volt a főnökömnek abban, hogy semmi nem lesz ugyanolyan, de nem volt igaza abban, hogy a gyerek a legfontosabb innentől. Igaz, hogy a kis csomag igényli a legtöbb figyelmet, mert magatehetetlen és kicsi. Éhen halna, megfagyna, összetörné magát, ha mi nem lennénk és nem vigyáznánk rá.
A bajaimat, félelmeimet, fájdalmaimat nagynak, megoldhatatlannak és elviselhetetlennek éreztem, riadt voltam, tanácstalan és szégyelltem magam a gyengeségem miatt. Arra gondoltam az álmatlan éjszakákon, hogy annyi gyenge ember lett erős anya, én meg itt picsogok, és sajnálom magam. Holott még nagyon az elején vagyunk most is. Igaz, hogy minden a nyakamba szakadt a gyerekkel, és nem kértem és nem is fogadtam el segítséget – de most látom, hogy nekem jobb volt így. Hatványozottan rosszabb lett volna, ha a paráim közben még egy vendéget is kerülgetnem kell. Meg kellett fogni a gyereket, a kádba rakni, a pelust ráadni, a ruhát rászuszakolni a fejére. Mérni a lázát, krémezni a kis testét, kiszívni az orrát. Szembesülni azzal, hogy senki nem fogja megtenni helyettünk, ezt vállaltuk, ezt akartuk, tessék, lehet csinálni.
A szomszéd néni mesélte, hogy ő egy kezén meg tudja számolni, hányszor fürdette a saját lányát. Ott volt a nagyi, aki segített. Velük éltek, a mama már nem dolgozott. Az én gyerekem nagyijai, azaz anyáink még vagy tíz évig dolgoznak. Addigra a gyerek(ek) a markába röhög/nek majd, ha a nagyesz etetni vagy öltöztetni szeretné őket. Arról nem is beszélve, hogy messze vannak, és egy délutáni felügyeletért nem fognak két órát buszozni.
Főzni nem tudok, szégyen, de vállalom. Az az egy-két kaja, amit egész jól meg tudok csinálni, azt nem csúfolnám főzni-tudásnak. De arra sem lenne idegzetem, mint egy nemrég szült ismerősnek, hogy az első hónapban váltják egymást a nagy- és a nevelőanyák - főznek, takarítanak, pakolnak. Sok lenne, annak ellenére, hogy az egyedül átgubbasztott végtelennek tűnő napok is sok voltak. A sok-sok mostanában született baba és újsütetű anyuka megnyugtatott, hogy mindig, mindenkinek nehéz, és mindenki kétségbe van esve és tele van kérdésekkel és fenntartásokkal és félelemmel. Más is félt, hogy elejti a babát és eltörik, hogy belecsúsztatja a fürdővízbe, és megfullad, hogy lerakja a nagyágyra és elgurul és nem találja meg soha többet… Másnak is volt baja a tejjel, mindenkinek fáj a háta, karikás a szeme és úszik a háztartása. A többieknek is szómenésük van és többoldalas emaileket írnak az addigi kétszavas válaszok helyett.
Annyiféle baba is született, időre született kicsik, korábban jött nagyok, sok hajjal, vagy másnap tágra nyitott szemmel, hurkás lábbal, pufók hassal. Van, amelyik szeret fürdeni első nap óta, van, amelyik még a pelenkázást is utálja. Az egyiknek a hasa fáj, a másik karmolja az arcát, a harmadik öt hónaposan akkora, mint amekkora a miénk talán egy évesen, ha lesz. Másnak is elapadt a teje, de nekünk szerencsére van ismerős, akivel tejtestvér lesz a gyerekem – mert neki két hét alatt több teje maradt feleslegben, mint amennyi nekem összesen a pár hétben volt. Mások vagyunk. Nagyon.
Szeretem nézegetni a közösségi oldalakon a többiek képeit, a mosolyokat, a büszke apukákat – mert ők is nagyon fontosak, és a csoda úgy kerek, ha abban Apa is benne van. Van, aki benn volt a szülésnél, aki szintén elvágta a köldökzsinórt. Van, aki a folyosón aggódott, van, aki nem ért oda, vagy nem is volt az országban. Van, aki benn akart lenni, de végül nem bírta, van, aki nem akarta látni, és azóta is áldja az eget, hogy mégis maradt és együtt élték át az egész procedúrát. Van, akiket erősebbé tett, van, akik közé éket vert a szülést megélni. Van, akinek job lett a szex, van, aki ámulva panaszolta, mennyire más lett minden.
Van, aki anyatigrissé vált, és lepattintotta apát, akire csak a gyerekcsináláshoz volt szükség, és máshoz úgysem ért a gyerekkel kapcsolatban. Van, aki apára hagy mindent. Van ismerősöm, akit igaz, évekkel ezelőtt, de otthagyott az anyja – csináljon vele apa, amit akar… Van, ahonnan apa lépett le – nem ilyen lovat akart, ő egy karcsú lányt vett el feszes mellekkel, nem egy nyolcvan kilós logó mellű anyamedvét. Van, aki elhagyta magát, és macinacis slamppá alakult, hiszen otthon úgysem látja senki. Van, aki a ló túloldalára esve néhány héttel a szülés után vékonyabb, mint a teherbeesése előtt volt. Van, aki hetekig meg sem mutatta a gyereket a világnak, de még az utcára sem vitte ki. Más a néhány hetes babával utazott, volt csoporttárs még repült is.
Sokat sírtam az első hetekben. Otthon én is mackóban járok, frusztrál, hogy alig tudtam szoptatni és hogy maradt rajtam néhány kiló felesleg (zavar ez annak ellenére, hogy beleférek a régi ruháimba), és nem tudom, hogy jót tesz-e a gyereknek, hogy sokat csavargunk. De mostmár többet alszik, jól eszik, és nevet. Sokat. Beszélget, ismerkedik a testével. És bár nem lehet érdemi kommunikációnak nevezni, de dumálunk, és ez jó. Kezdek kifelé jönni abból a hetekig tartó önsajnálattal vegyes kétségbeesésből, ami eluralkodott rajtam.
Alakulunk.