Az első emlékeim egyike, hogy a nagymamám vigyáz rám otthon, és várjuk haza anyut a kórházból. Lógok a konyhaablakban, az orromat az ablaknak nyomom és kémlelem a lakótelepet. Szerintem akkoriban nem is láttam le az utcára, vagy ha láttam is, nem ismertem volna meg anyut a járókelők között. Nagyon izgatott voltam, hevesen dobogott a szívem, a mama alig bírt velem. Az volt a mondás, hogy anyu elment a kórházba, hogy elhozza a tesómat. Nem tudom, hogy mennyi időt kellett benn lenniük, sima szülés volt. Csak arra emlékszem, hogy végtelennek tűnt. Hogy aztán milyen volt a tesóm kicsinek, azt nem tudom.
Legközelebb arra emlékszem, hogy apu jön értem az oviba. Hazafelé mindig kaphattam egy lap Wrigley’s rágót, sárgát. Nem tudom, hogy milyen ízű volt, csak azt, hogy sárga papírja volt és áhítattal bontottam ki minden nap. Szerettem hazafelé csatangolni az oviból, és óráknak tűnt a nagyjából ötperces séta a lakótelepen át. Mint ahogy egy óvodai nap is hihetetlen hosszú volt, reggeltől estig annyi idő telt el, mint azóta egy hét ameddig tart. A reggel félhetes kelés mindig olyan volt, mintha tíz percet aludtam volna, és mire érdemben megébredtem, addigra már régen az oviban voltunk. Emlékszem homokozókra, rollerekre, legora meg rengeteg színes ceruzára, kisautókra. Egy kedves óvónőre meg egy piros váltócipőre, amit nagyon hamar kinőttem és elajándékoztunk. Kis piros bőrszoknyában jártam nyáron, csatos kantárral, van is valahol egy kép rólam, sosem néztem ki jobban.
Iskolás lettem – az első héten a nap közepén haza akartam menni, mondván, hogy én már eleget jártam iskolába… Az alsó tagozatból foszlányokra emlékszem, kicsi sulibüfére, a szépírás-füzetre, egy zsiráfszerű osztályfőnökre, aki másodikban elment szülni. Emlékszem, mennyire szerettem napközis lenni, bár nagyon-nagyon sokára lett minden nap délután négy óra. Emlékszem a menzás sorakozásokra és néhány farsangra is.
Felsőben már nagyok voltunk, és hazajárósok – vagyis nem kellett ebéd után benn maradni a suliban. A napok nagyon rövidek lettek, öt-hat tanítási óra pikk-pakk letelt, csak bementünk és már jöttünk is haza. Jártam néhány szakkörre, bandáztunk az iskolaudvaron, megmásztuk a kosárpalánkot és minden évben másba voltunk szerelmesek, reménytelenül. Izgultunk, hogy ki mikor kezd menstruálni, borzasztó szagú dezodorokat használtunk, volt, aki lakkozta a körmét meg színezte a haját, és osztályfőnökit lehetett kapni azért, ha valaki kifestve ment suliba. Az alsós nagy homokozásokat lelkizések vették át ebéd után, és ha tehettük, ellógtuk tesiórán a pályaköröket, pedig korábban lelkesen futottunk kúpert is. Sokkal gyorsabban telt el az a négy év felsőben, mint az alsó tagozat vagy az óvóda négy éve (évvesztes vagyok).
A gimi egy hónapnak sem tűnik így visszanézve. Gyomorgörccsel mentem felvételizni a tagozatos osztályba – maximálisan támogatom, hogy megint legyen a középiskolába felvételi – de felvettek, és mint kiderült, a későbbi némettanárom, életem egyik meghatározó tanereje felvételiztetett. Nem lettem szociopata vagy bulémiás, csak mert el kellett mennem szóban felvételizni… Na mindegy. A gimi hatalmasnak és gyönyőrűnek tűnt az egyszintes általános iskolám után, a belső fórummal az épület közepén, a tóparttal, a rengeteg ablakkal. Az első hetekben be voltam tojva, hogy most már “nagy vagyok”, de a gimiben mégis mi voltunk a kicsik… És a gólyavatónkat hihetetlen gyorsasággal követte az érettségi. Nyarak, telek, különórák jöttek-mentek, szalámis szendvics, puncsszelet, hatalmas szerelmek, még nagyobb összeomlások, levelek, és az első mobilok, gagyi készülékek, hatalmas számlák, ingyenes hárommásodperc… Ez volt a legszebb négy évem.
Az egyetem felforgatta az életem, nagy város, nagy kolesz, nagy szerelem, nagy csalódás, évekig tartó letargia, kudarcok egymás után. Két év killódás után főiskola. Olcsó, épp ezért meg nem becsült siker, könnyen vett akadályok, elkótyavetyélt szerelmek, elbagatellizált vizsgák, hónapok… Azóta sem fejeztem be a főiskolát. A végső nagy menetre feladtam, elég volt a magolásból, a látszat-tudásból, a kopi-pésztből… Csalódott vagyok ezzel kapcsolatban és csalódást okoztam vele, de elillant a négy tanulással töltött év is – még nem tudom, hogy hiába-e, de most még nem érzem az erőt, hogy pontot tegyek a végére. Még nem vágtak ki, papíron legalábbis nem. Annyira volt jó a főiskola, hogy csináltam nagyjából egy milliós tartozást a nagybetűs életem elkezdéséhez. Négy év, hihetetlen.
Az is olyan valószerűtlen, hogy idén már tizedik éve lakom itt. Tíz éve jöttem el otthonról.
Négy éve nagyjából ilyenkorra lehettem biztos abban, hogy egy – azt hiszem, könnyelműen indított – kapcsolatom valamivé kezdett válni, biztos kezdhettem lenni benne. Néha szárnyaltam, néha a múltba kapaszkodtam, néha nagyon akartam, néha vállvonogatva vártam a holnapot. Mostanra házasság és gyerek lett belőle, és csak kapkodom a fejem, jó értelemben. Négy éve megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy talán átbillentünk egy holtponton. Most megkönnyebbülten sóhajtok, ha a gyerek végre elaludt. Most is alszik, süti az arcát a nap.
Az évek elillantak, így négyesével számlálva nincs is olyan sok szakasza az eddigi, folyamatában végtelennek tűnő életemnek… Azt hittem, az ovi sosem ér véget, hiszen jó, ha egy-egy napnak vége lett, a nagyszülőknél töltött sohavége-nyarakról nem is beszélve. Az általános iskola nyolc éve egy hatalmas szelet, úgy sírtunk a végén a ballagáson, mint a zápor… Aztán elfelejtettem elmenni az osztálytalálkozóra… Lehet, hogy mégsem volt meghatározó ez a nyolc év? Azt hiszem…
A gimihez úgy járok vissza, mint egy zarándokhelyhez. Látom az akkori magunkat a vízparton ülve, eszembe jutnak vízbeesések, sütik, ölelések, sírások, szerelem és ígéretek, a gombóc a gyomromban. Tíz éve ültünk ott! Tíz hosszú-hosszú éve. Megígértük egymásnak a világot, amiből aztán kisétáltam.
Az egyetem mellett lesütöm a szemem, ahogy ülök a villamoson. Nagy pocakkal villamosoztam arra utoljára, három héttel a szülés előtt. Az ismerős helyek, a park, a mögötte felsejlő épület barátságtalannak tűnt, egy mementónak valamiről, ami végérvényesen elmúlt. Valaminek, amit a nagy akarásban azt hiszem, elszalasztottam. Vagy nem tudom. Nem jó érzés arra járni.
Mostanra megint lassul a pörgés, és nem azért, mert itthon vagyok. A munkában szerdán már megkönnyebbültem, hogy mindjárt hétvége… És csak teltek a hetek, és maholnap három éve lennék a cégnél! A hetekben mért munkaidőt hetekben mért terhesség és most egy még hetekben mérhető gyerek követte. A napok megint hosszabbodnak, egyrészt, mert tavaszodik, másrészt egyre többet van ébren a gyerek, harmadrészt a kevés alvás mellett valahogy lassú vagyok és nehéz. Épp csak elmúlt az ebédidő, de olyan, mintha napok óta ébren lennék és ma sem lenne soha este. Nem unatkozom, csak nyúlóssá váltak a napok, nincs határozott ritmus, hanem konstans álmosság és hátfájás.
Szól a rádió, süt a nap. A reggel talán igaz se volt, soha nem lesz este, csak a most van, és ragyogó napsütés, csak egy kicsit lenne melegebb. Vajon négy év múlva hogy látom a mostot? Visszasírom? Emlékezni fogok egyáltalán erre a napra? Megint egy új szakasz kezdődött. A kettesben töltött négy év után sokszor négy év, ami hármasban aztán még többesben telik majd. Remélem.
Annyira kapaszkodom a régi dolgokba, és három hete, mikor a gimi mellett sétáltunk, akkor gondolkoztam csak, hogy minden mennyire más lett. Vajon az akkori önmagam erre hajtott? Most, ezzel a mai fejemmel úgy látom, jól vagyok. Jó helyen vagyok. Más miatt sírok, másnak örülök. Régi időkre gondoltam a gimi mellett sétálva. Jó, hogy voltak. Jó volt arra járni és egy kicsit magamba szívni az ismerős színeket, szagokat, energiákat.
Otthon voltam.