plüss_Teknős

Csak beszélek-beszélek, meg írok, szómenésem van egyfolytában, néha annyira, hogy magamat is idegesítem vele. Az otthonlét teszi? A gyerek miatt lehet? A felnőtt társaság hiánya miatt? De nagyon zavaró, nekem. Az utóbbi hetekben megfigyeltem, hogy egyszerűen képtelen vagyok egyszavas válaszokat adni. Nem tudok tőmondatokban, a lényegre szorítkozva válaszolni, kommunikálni. Mindig, mindent Ádámtól-Évától indítok, a legegyszerűbb válaszba is hasonlításokat, okfejtéseket fűzök, anélkül, hogy bárki kérte volna. És zavaró, már mikor elkezdem a hosszú, terjengős körmondatot, belém hasít, hogy ‘de nem ez volt a kérdés’, vagy ‘hogy jön ez most ide’… Nem értem a bennem zajló folyamatot, hogy miért, mióta történik ez. Látom az elkerekedett szemeket a családban, a postán, a boltban, a barátokon – kérdeznek valami pofonegyszerűt, én meg elkezdek valami érdektelen hülyeségről hadoválni, ahonnan aztán előbb-utóbb megérkezünk a feltett kérdésre adandó válaszhoz. Vagy, a köntörfalazás közben elfelejtem, mi volt a kérdés, és végül addig nyomom a sületlenséget, míg az eredeti kérdés elsikkad.
Nem tudom, hogy mi zajlik bennem. Olvasok nap mint nap, rejtvényeket fejtek, kommunikálok szóban és írásban is felnőttekkel, igaz, korántsem annyit, mint munka közben. De nem tudom, hogy ezen múlik-e ez a zavaró közlési kényszer? És nem, nem mindenhonnan a gyerekhez lyukadok ki, mert van azért téma a pelenkán meg a gyerek evési szokásain kívül is. A baj az, hogy akármilyen témáról legyen szó, elvész a lényeg. Hogy csak a rizsa van, duma-duma-duma, és a szótengert a másikra zúdítva végül nem mondok semmit, semmi lényegeset. Töltelék- és kötőszavak, hosszasan felvezetett körmondatok és előre- meg visszautalások, sokszor a végén már csak számomra követhető logika. És a lényegre törekvés szinte teljes hiánya.
A másik, hogy valahogy elszoktunk attól, hogy egymás szemébe nézzünk. Én is, a beszélgetőpartnerek egy része is. Igaz, sokkal többet kommunikálok emailban meg telefonon, ami sokkal személytelenebb, mint egy kávé fölött beszélgetni. De vajon azért, mert nagyrészt nem személyesen kommunikálunk, már nem kell/tudunk a másik szemébe nézni? Sétálgattunk valamelyik nap a parkban, mindketten gyerekkocsit tolva, és beszélgettünk, órákon át – a gyerekek kicsik még és nem csinálnak semmit, ami miatt egyfolytában őket kéne néznünk – de mégis, mindketten szinte végig a gyerekeknek vagy a tájnak beszéltünk – órákat töltöttünk együtt úgy, hogy szinte alig láttuk a másikat. Nagyon jó délután volt, de emiatt valahogy mégis furcsa érzés van bennem, hogy udvariatlan voltam? Nem tudom.
És nagyon idegesít a bennem munkáló közlési kényszer. Pedig tudom, értem, érzem, megtanultam az elmúlt években, hogy nem kell mindent kimondani, nem kell mindent megkérdezni, nem kell mindent észrevenni. Mégis, ha egyszer alkalmam nyílik, akkor – nincs rá szebb kifejezés – de fosom a szót. Igen, itt a blogon is ezt teszem, de ez erre való. Egy jó kávé, egy pizza, egy délutáni séta nem arról kellene, hogy szóljon, hogy én mesélek, én osztom az észt, véleményt nyilvánítok, gondolkozom, okfejtek, élménybeszámolok. Alig kérdezek, és sokszor meg sem várom a választ, és nagyon zavar. Találkozunk barátokkal, családdal, és visszaemlékezve elmesélek egy csomó dolgok, ami velem van, amit gondolok, ami történt, ami érdekel - és bizony ezek sokszor másnak érdektelen, lényegtelen dolgok-, de sokszor azon kapom magam, hogy alig-alig kérdeztem vissza. Hogy fogalmam sincs, hogy a családról, a kapcsolatokról, a suliról/munkáról/gyerekről kérdeztem-e, az utazásról, a lakásról, a testvérekről beszéltünk-e, vagy csak magamat fényeztem órákon át. Utólag aztán késő azon forogni, hogy mit mulasztottam el.
Minden hétvégén megfogadom, hogy a szülőkkel sem fogok egész délután csicseregni, mert annyira sok minden azért nem történik velem, hogy órákon ár rólam-rólunk beszéljünk. Aztán mindig azon kapom magam, hogy a gyereket már fürdetni kellett volna, aztán még el sem indultunk a szülői háztól. Olyan jó lenne, ha néha kitennénk egy homokórát, hogy ebben a tíz percben foglaljam össze, hogy vagyok, mi történt a héten, aztán újabb tíz perc a kérdéseknek a másikról, és így tovább. Jó, ez  túlzás, én sem hiszem, hogy 20-30 percben le lehet tudni egy kimerítő beszélgetést, de valami korlát akkor is kéne, mert ez a parttalan locsogás, amit az utóbbi hetekben produkálok, egyszerűen nevetséges.
Hallgattassatok el.