plüss_Teknős

Nem indítanék kismama-blogot, mert annyi okosság van a net minden zugában, hogy én maradok a saját érzéseimnél megint, és csak azt írom, amit megéltem, ahogy éreztem, ami jó volt, ami bántott. Nem picsogós szeretnék lenni, de nem fogok ömlengeni arról, ami boldog idő ugyan, de nem tejfel, és nem fenékig.
Átkerültem egy következő bugyorba – átléptünk egy újabb határvonalat, magunk sem hittük volna egy éve ilyenkor, hogy most úgy és ott leszünk, ahol. Most még csak kapkodjuk a fejünket, a levegőt, a nedves törlőkendőt, de majd megszokjuk ezt is, állítólag csak a sarat nem lehet, minden mást igen.
A tavasz visszafojtott lélegzettel, várakozással telt, a partik után drukkolás, hogy ne legyen baj – de vigyáztam, vigyáztunk, hogy ne legyen nagyon hangos, ne igyak semmit, ne dőljek ki teljesen, mint korábban, mikor a kelő nappal mentünk haza – én legalábbis. Nem éreztem semmit, csak a bizonyosságot, hiszen addigra a kezünkben volt a teszt, ami azt mutatta, hogy igen, beköltözött valaki. Eleinte szépen megfértünk egymás mellett, nem zavartuk a másik köreit, és kellemes szimbiózisnak indult a másállapot. Az első jel annyi volt, hogy ahogy haladtunk előre a tavaszban, úgy lettem egyre aluszékonyabb, és az esti híradót sokszor már a vezető bulvárhírektől sem tudtam felidézni. Teltek a hetek, ez is olyan furcsa volt, hogy “előtte” az ember a hónapokat számolja, egy-sok-kilenc, de a mókuskerékbe lépve a hetek lesznek a vízválasztók, meghatározzák a vizsgálatokat, az esélyeket, a lehetséges kilókat, változásokat. Furcsa volt úgy gyereket várni, hogy az ultrahangot látva nyert csak bizonyítást, hogy ott valóban van valaki. Teljesen hihetetlen volt, hiszen eleinte nem érződött semmi. Bár aztán utólag kiderült, hogy nagyon is hamar jelét adta a lány, hogy ő van, és hogy ott van benn. Előbb kiderült, hogy lány, mint hogy jelet adott volna magáról. Annyira békén hagyott, hogy azt gondoltam, talán még nem biztos abban, hogy rajtam keresztül szeretne erre a világra jönni – ehettem mindent, nem voltam rosszul, nem híztam, nem történt velem semmi, csak vártam, hogy érezni kezdjem az egyébként bennem megindult változást.
A nyár is nyugodtan telt, kirándulásokkal, koncertekkel, visszafogottan, de addigra már a gyerekvárás látható jelével, mert szépen elkezdtem gömbölyödni. Illetve én csak pocakosodni, a gömbölyödés nyilván a gyerek érdeme. A mozgás tapintható, aztán látható lett, és végre Apa is kézzel foghatóan meggyőződhetett arról, hogy valóban összehoztunk valamit odabentre. A munka jól ment és nagyon jó volt, hogy emberek között lehettem, akiktől visszajelzések garmadája zúdult rám, hogy mit egyek vagy ne egyek, hogy mire vigyázzak, hogy ne hajoljak, ne emeljek, ne ugráljak örömömben és ne sírjak bánatomban. Jó volt, hogy mellettem álltak, úgy vigyázgattak rám, mint valami kis állatkára, és közben együtt lettek egyre besózottabbak velem. Őszre nagy lettem és esetlen, billegtem, mint egy pingvin, ettem, mint egy malac, és fáradt voltam, és valamilyen szinten riadt, hogy ha egyszer a finisbe érünk, akkor nem halogathatok majd semmit, hanem hagynom kell, hogy sodorjanak magukkal az események.
Próbáltam nem előre parázni, nem jobban befeszülni, hogy mi lesz, mint amennyire muszáj. Senki nem tudhatja, mi lesz – csak olyan sztorikkal tömtek, hogy kinek milyen volt. Mindenkinek más, minden egyes gyerekkel más, szebb, fájdalmasabb, gyorsabb, nehezebb, komplikáltabb… Vártam, és bíztam benne, hogy a testem nem most, a finisben hagy majd cserben. Még tartogatott pár csodás hétvégét az ősz, az utolsó pillanatokig aktívan részt vettünk a család életében, és a mindennapokban is elvoltam, csak wc-re ne kellett volna menni annyiszor…
Aztán egyszercsak vége lett, eljött Az Idő. Nem hirtelen, nem rohamszerűen, így nem ijedtem meg, hanem kezelni tudtam a fájdalmat, a félelmeimet. Nyilván nem azt vártam, hogy kipattan a gyerek, de féltem, hogy egyszercsak maguk alá temetnek az események. Végül a fájdalom valóban hatalmas volt, elementáris, elképzelhetetlen és ijesztő. Meséltem mindenkinek, aki kérdezte, és érdekelte, hogy valahol halálfélelem volt bennem az utolsó percekben, mikor a legerősebben fájt, hogy én itt szétszakadok, meghalok, mert ezt sokáig bírni nem lehet. De lehetett, hiszen itt vagyok. Illetve itt vagyunk. Most már hárman. Majdnem három hete hárman.
Nem igaz, hogy nem emlékezni azokra a percekre. Nyilván nem egy tiszta, éles kép él bennem, hiszen magamon kívül voltam, soha semmi nem fájt még ennyire, soha semmitől nem féltem még ennyire. Soha semmi miatt nem éreztem még ekkora megkönnyebbülést. De megvannak az arcok, a fények, a berendezés, hogy mennyi idő telt el, hogy kis virágok voltak a kórházi hálóingemen, kékek.
Még mindig olyan hihetlen, hogy lett belőlem valaki. Hogy a bennem lezajlott változásoknak produktuma van. Megváltoztat egy fogfájás vagy egy gyomorrontás is – de azzal is orvoshoz megyek (mint ahogy nem megyek, csak ha már dögrováson vagyok), és a beszedett gyógyszerek hatéséra elmúlik, ami fájt. Most is elmúlt a fájdalom – ezt sem hittem el, hogy a gyerek világrajöttével a test tudja, hogy nem kell tovább erőlködni, mert feladat teljesítve. De a sok fájdalom, félelem, orvosi beavatkozás, felszedett kiló és felvizesedett boka áldozata árán lett belőlem valaki. Az áldozatnak produktuma lett, kézzelfogható, hazavihető, babusgatható.
Már majdnem három hete.