Még hetekkel ezelőtt olvastam a neten egy cikket a hitelkárosultakról, aminek a kommentjeiben aztán parázs vita alakult ki arról, hogy valóban kár éri-e az embereket, kinek köszönhetik, ki a hibás, kire lehet mutogatni. Én is hozzászólogattam, de többségében a bizonyítványukat magyarázó “károsultak” küldtek el minden más véleményen levőt, engem is, melegebb éghajlatra. Aztán beszélgettünk otthon is, a hitelállománnyal nem rendelkező szüleimmel is, akik szintén kiálltak a hitel-“károsultak” mellett, hiszen szegények nem tudhatták. Meg kiálltak azért is, hogy igen, például a magánnyugdíj-vagyonból igenis kiválóan lehetne kompenzálni a hitelekben a forint gyengülésével keletkezett lukat, mert ez így nem maradhat és nem igazságos. Hm. A hitel üzlet. Az üzletben van igazság?
Nem vagyok közgazdász, semmilyen szempontból nem vagyok pénzügyi szakember, a saját pénzügyeimben is segítséget kérek – igaz, sosem volt és nem is lesz annyi pénzem, amivel kapcsolatban érdemi segítségre lenne szükségem. És igen, pikírt megjegyzéseket vélek hallani, hogy persze, nekem könnyű - de mindegy.
A lényeg: nekem is van hitelem. Saját, nem közös senkivel! Diákhitelt vettem fel, a főiskola alatt, nem keveset. Kamatokkal együtt már hétszámjegyű az összeg, és nem, nem fogja helyettem kifizetni senki. Én is úgy kezdtem, mint bárki. Először kis összeg, kedvező kamat, a többi hitelekhez képest jobb feltételek, gyors folyosítás, korrekt ügyintézés. A pénz kellett, mert nekem nem volt. Mivel a saját hibámból csúsztam meg a suliban, az volt a tisztességes, ha nem a szüleimről vagy pumpolható rokonokról húzok le pénzt, hanem magam teremtem elő a költségtérítést, ha már így alakult. Utánanéztem, osztottam-szoroztam, felvettem. Évek teltek el, az összeg nőtt, kamatozott, a kamatot megemelték, a vizsgáim csúsztak, még egy aztán még egy fizetős félév következett. Aztán megroggyantam és nem fejeztem be a sulit. Diploma nuku, az adósság maradt. Így állunk most.
Ha nagyon akarom, én is hitelkárosult vagyok és holnap megyek is a hivatalba kuncsorogni kompenzációért, meg elengedésért meg csökkentésért meg úgy általában csapkodni az asztalt, hogy nem erről volt szó, és hogy az én hitelemet is fizzessék ki, írják jóvá, tekintsék semmisnek...
Olyan, hogy hitelkárosult, nem létezik.
Volt egy célom? Igen. Nem volt rá pénzem? Nem. Találtam forrást? Igen. Igénybe vettem? Igen. Volt lehetőségem utána nézni? Igen. Volt lehetőségem szakembert megkérdezni? Lett volna. Lett volna más választásom? Igen (pl. várok 1-2 félévet, halasztok, vagy eleve ott hagyom a sulit).
Találtam bankot - hiszen a diákhitel erről szól -, aki a semmire adott egy halom pénzt, amit legalább nem elittam, hanem szépen becsöngettem az egyetemnek. Az, hogy lusta mihaszna voltam és nem diplomáztam, nem a bank hibája, így most – bár egyszerűbb lenne a számat tépni – de szépen kussolok. Kaptam hitelt arra, amire kértem, elköltöttem – a bank pénzén hozzájutottam valamihez – az, hogy nem tudtam élni vele, sem a bankot, sem senkit nem érdekel. Emeltek kamatot, romlott a forint, egy csomó előre nem látható dolog történt, de senki nem garantálta annak idején, hogy a felvett 100.-Ft után örökre hét vagy nyolc százalékot fizetek, ha a fene fenét eszik is.
Ez az egész hitelesdi és az azt övező károgás több sebből vérzik. Nyígnak a deviza-hitelesek, a lakáshitelesek, az autóhitelesek, az áruhitelesek, a hozzám hasonló diákhitelesek, szidják a bankokat, a kormányt, a valutaalapot, minden és midnenki hibás, csak a tájékozatlan hitelfelvevő nem. Évekkel ezelőtt bármire lehetett személyi bemutatása mellett 5-10-20 milliót kapni, nyolc aláírás és ment a pénz. Nyilván mindenki letojta az általános szerződési feltételeket. És ha az ügyintéző egy fél napban elmagyarázta volna egy gyorstalpaló keretében a devizában felvett hitel kockázatait, meghallgatta volna bárki is? Nem hiszem. Az, hogy a frank vagy az euró a béka segge alatt volt, nem olvasott utána senki – a bankárnak komolyan kampányolnia kellett volna a hitelfelvétel ellen, és elriogatni az ügyfeleket az árfolyamkockázattal...?
Annyi kommentben olvastam – legalább ne írná le a szerencsétlen – hogy kiszámolták, hogy abban az adott hónapban(!) a 30-40-100 ezer épp belefér, legyen annyi a törlesztő! Ja, hogy a frank/euró/buznyákban számolt összeg a fix és nem a forintban az adott hónapra kiszorzott? Ezt nem mondta senki. Azt sem, hogy a forint gyengülhet. Azt sem, hogy folyosítási, évfordulós, előtörlesztési, stb. díjak is vannak. Félreértés ne essék, én is látom és tudom, hogy a sok-sok extra banki díj mind lehúzás. Engem is lehúznak, a hitelező és a számlavezető bankom is. Meg az egészségpénztár, meg a magánnyugdíj-kassza... De. A fórumban is megkérdeztem, hogy odatartotta-e valaki a kedves hitelfelvevő fejéhez a pisztolyt, hogy tízmillát, apukám, jövő héten, fedezet nélkül, két hetes minimálbéres munkaviszonyra?!
Tudom, értem, látom, kell a lakás. Kell a kocsi. Kell a másfél méteres képű tévé, a villanytűzhely, az egzotikus nyaralás, a vadiúj babaholmi, a márkás ruha. De.
A könnyen felvehető hitelből hányan vettek erejükön felül nagy lakást vagy házat? Amit aztán nagyon hamar nem bírtak fenntartani. Mikor aztán a törlesztő mellett nem marad a számlákra, akkor lehet szidni a bankot, hogy “mér’ nem szóltak, hogy ne vállaljunk akkora törlesztőt..?” Az “olcsó” hitelből nyilván nagyobb autót vesz az ember, aztán mikor adózni kéne meg biztosítást fizetni, időszakos felülvizsgálatra vinni, vagy urambocsá’ téligumit venni, akkor forognak a szemek. Törésről, lopásról ne is beszéljünk…
Tisztában vagyok azzal, hogy lakni kell valahol, hogy bizonyos helyzetekben nem lehet, hogy ne legyen kocsija az embernek. Én is álmodozom nagy, csillogó konyháról meg trendi bútorokról, meg hogy beszabadulok egy ruhaüzletbe vagy egy bababoltba és a címkéket nem nézve megveszem, amit szeretnék, majd az azt követő héten elröppenek a Húsvét-szigetekre, mert láttam egy katalógusban és mert a munkatársamék is voltak már ott, azt nem lehet, hogy én nem megyek. Látom, tapasztalom, hogy a bank annyi bőrt húz le az emberről, amennyit csak tud – mert megteheti. Rólam is. Mostanra a semmiért.
De aki házat, kocsit, lovat, tévét, diplomát vett a bank pénzén, azt nem érte kár. Kinézett valamit és megvette, hozzájutott a más pénzén, az a “más” meg szeretné viszontlátni a pénzét. Ha ott a ház, meg a tévé meg a nagy kocsi, akkor én is hozzájutottam valamihez, van hol laknom (akkor is, ha nem az enyém), száguldozhatok, mutogathatom a tévét az ismerősöknek. A fórumokban a fejemhez vágták, hogy lakáshitel nélkül, albérletben kéne nyomorogni évekig? Nem. Nem kell. De nem látom a különbséget a 20-30 évre felvett hitel meg az albérlet között… Életem végéig fizethetek valamit, ami soha nem lesz az enyém – mire kifizetem, a gyerekeim élvezhetik talán. Vagy megöröklik és eladják, na bumm. Ha idén 30 évre vennék fel hitelt, az utolsó törlesztőt már majdnem a nyugdíjamból vonnák. És igen, az albérlet bizonytalan, mert kirakhatnak. Ahogy a hitelből vett lakásból is, ha nem tudom törleszteni. Tudom, nincs alternatíva, és hogy nem ennyire egyszerű.
Kaptam a banktól egy halom pénzt, jelen állás szerint a semmire. Az iskolai évekkel még csak kézzelfogható vagyontárgyra sem tettem szert – a diploma sem lenne az, sok záróvizsgázott évfolyamtársam annyit sem keres, mint én.
Rosszul költöttem el a kért pénzt, túlvállaltam magam, és hiába vagyok nagylány, senki nem képelt fel, hogy nem kéne..! Hát, kérem, tessék szemet hunyni, elengedni a tartozást, fizesse ki más – mikor felvettem, kisebb volt a kamat, akkor úgy gondoltam, most már máshogy gondolnám, senki nem mondta előre, hogy vissza kell adni, hogy lehet, hogy nem fog annyival többet érni a diploma, mint amennyibe került, a bank hibája, az ügyintéző hibája, a kolesz hibája, mert kényelmesebb volt az ágy, mint a szék az egyetemen.
Én is hitelkárosult vagyok...