plüss_Teknős

Új év van. Új szokások is. Elég közhelyes.
Például nem alszunk, másfél hete. Nem szoktuk meg, mert nem nagyon lehet, inkább csak csöndes zombikká válunk a gyermeknevelés oltárán. Bár ez még nem igazi nevelés, hiszen egyelőre kimerül a szülői létünk abban, hogy ennek az apró lénynek lessük a kívánságait. Amik egyelőre kimerülnek a szükségletek kielégítésében. Kemények a napok, az ünnep sokminden, csak nem meghitt és boldog. Összességében legalábbis nem. Küzdelem, egy-egy szabad percért, egy-egy csöndes óráért. Nem sok ilyen jutott idén. Illetve az ünnepekre… Még karácsonyfánk sincs. Nem maradt erőnk Szenteste fát állítani.
Ma hajnali öt óta nem alszom egyáltalán, összességében hajnali kettő óta vagyok nagyjából fenn. És fél egykor feküdtünk, illetve szerettünk volna ágyba kerülni, én álomba zuhantam, de Apa még vagy egy órát molyolt a gyerekkel.  A baj igazából azzal van, hogy ez a tizedik ilyen éjszaka egyhuzamban. Nem, ne értsd félre, ez nem a panasz helye. Ezt akartuk, ezt kaptunk. Örülünk.
Másfél hete egyedül újév napján nem sírtam, akkor is babonából fogtam vissza magam, mert nem szeretném az egész évet bőgéssel tölteni. Kimerült vagyok, elgyötört, és ezek most még a könnyű napok, mikor le lehet tenni a lánykát, és talán alszik (ma ugye kivételes nap van, hiszen gyakorlatilag nem aludtunk még. Egyikőnk sem – háromból semmi).
Sírok éjjel, hogy nem tudunk aludni, sírok nappal, hogy nem eszik vagy nem alszik. Sírok, ha elejtem a kakaómat, az egész a mosogatóba borul, és készíthetek újat. Sírok, ha nem tudom elsőre becsatolni a pelenkát. Sírok, mert elfelejtettem zsömlét venni a boltban. Sírok, mert nem halad gördülékenyen az ügyintézés és két hónapja nincsen pénzem. Sírok, mert nem hallgat rám a macska. Sírok, mert aludni szeretnék, és sírok, mert már megint eltelt egy nap, és nem tudtam pihenni. Sírok, mert szeretnék egy jóízűt enni, és sírok, mert idén még nem kellett kakálnom, mert az elmúlt napokban összesen nem ettem annyit, hogy bármit produkálni tudjak. Sírok, mert éhes vagyok, és sírok, mert annyira esz az ideg, hogy a gyomrom akkora, mint az öklöm, és egy falat nem megy le a torkomon. És sírok, mert fáj a gyomrom, a fejem, a szemem, a derekam. Sírok, mikor azt kérdezed, hogy vagyok, mert szarul vagyok!! De erről ugye nem beszélünk. Mert ha panaszkodom, akkor nyafogok. Hallgatok. Minden rendben.
Tudom, hogy azt kell mondanom, minden rendben, mosolyognom kell, dicsekednem, kihúznom magam. Szeretnék én is a régen elfeledett magzatpózba gömbölyödve aludni, olyan halál-szerű álommal, ahogy ez az éppen-angyal teszi itt mellettem félnapi viaskodás után. Szeretném az arcomra erőltetett mosoly helyett a világba kiáltani, hogy nekem most, így rossz. Hogy mennyire fáj, mikor hallom, hogy a szülők nevetnek rajtam a telefonban, hogy óóhh, milyen kis akaratos ez a gyerek már most. Milyen aranyos. Szeretném a telefont konkrétan a falhoz vágni, mikor azt hallom a vonal túlsó felén, hogy hát igen, egy gyerekkel foglalkozni kell, mégis mit vártunk? Nyelem a könnyeimet, nem hallatszódhat, hogy sírok megint. Hiszen boldog vagyok, nem szabad sírni, nincs miért. Nem baj, hogy nem alszunk, nem baj, hogy alegelső feltételezés az, hogy nem szeretnénk foglalkozni a gyerekkel.
Nem baj, jól vagyunk, köszönjük. Jobb nem is lehetne. Elvégre van olyan vallás, akik a fényen élnek, nem? Nem lehet akkora kunszt átállni. Igaz, télen nincs sok fény, de majd azt mondjuk, hogy diéta. Fényen élve is lehet mértékkel táplálkozni. Majd felszívjuk magunkat tavasszal.
A kakaóm másfél perc alatt készül el a mikróban. Az elmúlt hetekben egyszer sem sikerült egy körben elkészíteni. Úgy, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomrom, és ne essen rosszul már a napot indító kakaó is. És sírok megint, a reggeli kakaó idejére már sokadszor aznap. Sírok, mert bánt és megvetem magam azért, hogy merek  szomorú lenni. Hogy a karikás, véreres és dagadt szemeimmel kilátok a tolongó boldogságfelhők alól, és nézem, ahogy a könnyeim csöpögnek a kis takaróra, a cumisüvegre.
Sírok, mert mindent le kell nyelnem, mert én most kötelezően lubickolok a boldogságban. Sírok, mert szerencsésnek, elégedettnek, teljesnek kell éreznem magam. Sírok, mert nem érzem így. És sírok, mert iszonyúan furdal a lelkiismeret a saját csalódottságom miatt. Mert rossz, hogy nem tudok felülkerekedni az elgyötörtségen, hogy nem tudok erős lenni, hogy nem tudok lemondani, átcsoportosítani a fontos dolgokat.
Az egyik szemeből a fáradtság könnyei potyognak. A másikból a bűntudaté, hogy én most nem lehetek fáradt, nyűgös, elégedetlen, éhes, szomjas, türelmetlen, nem panaszkodhatok, egy rossz szavam nem lehet.
Jó a kedvem. Mosolygok. Teát készítek, mesélek, képeket töltök fel, rendet tartok, bevásárolok, ügyintézek, rendesen felöltözöm, nem hagyom el magam. Szeretnék mindent megtenni a kicsiért és Apáért, szeretnék újra sportolni, vezetni, szeretnék lefogyni, szeretnék mindent újra kézben tartani.
Az egyik oldalt én tartom a cumisüveget, a másik oldalon ő támasztja a kis kezével. Félig alszik. Én is. Apa is. Hajnali három múlt. Szerencsére a kis takarón nem látszanak a könnycseppek, mire felébrednek.