Hatásvadász divatmetált hallgatok egész nap, és igen, megvan a hatása. Tegnap, ahogy sétáltunk a parkban, az elszalasztott lehetőségekről beszélgettünk, és ezen gondolkodom ma egész nap. Ne érts félre, jó helyen vagyok és – bármennyire korlátoltan hangzik – de megvan mindenem, amim csak lehet. Most mégis azon gondolkozom, amit-akit elszalasztottam(?), részben magam miatt. Ha bátrabb lettem volna, ha kinyitom a szám, a szemem, ha mozdulok, ha szólok, ha … És akkor nem írnám most ezt, nem agyalnék ezen. Annyiszor voltak titkon álmatlan éjszakáim és gombóc a torkomban, görcs a gyomromban, és ültem  a szobában, koliban, érzelgős zenéket hallgattam, és hagytam, hogy elragadjanak az érzések. De sosem léptem, semmit.
Mindig volt közöm azokhoz, akik – talán ez a legjobb szó – megszédítettek. A közelemben laktak, összekötött  minket az egyetem, vagy a munka, vagy egy fesztivál, vagy a közös barátok. Volt, aki besétált az ajtón, összenéztünk – ismered az érzést – és biztos voltál benne, hogy jól ismered az illetőt, holott akkor mutattak be egymásnak. Lehet, hogy én vagyok túl közvetlen, de sokszor éreztem azt, hogy legszívesebben megölelném, hozzábújnék ahhoz, akivel kapcsolatban hatalmába kerített ez az érzés. Különösen az illatok hozták elő ezt belőlem, azóta is sarkalatos pont bármilyen vonzalom kialakulásánál, hogy milyen az illető illata. Furcsa dolog olyan tulajdonságokkal felruházni egy gyakorlatilag ismeretlent, hogy bizalomgerjesztő, vonzó, nyugalmat áraszt. Furcsa érzés egyetlen, vagy mindössze néhány találkozás után úgy hiányolni valakit, mintha évek óta ismernéd. Furcsa néhány perc ismeretség alapján évekkel később is pontosan emlékezni egy arcra, egy szempárra, egy mosolyra, olyan gesztusokat magam előtt látni szinte megszokottként, amiket valójában talán pár alkalommal láttam. Furcsa ilyen szédült tyúkként menni tovább úgy, hogy a másik félben szinte biztosan még csak hasonló dolgok sem merültek fel. Furcsa, hogy aztán hiányzik valami, ami nincs és nem is volt.
Tudod, emlékszem olyan kolis napra, mikor álltunk a tömegben a pultnál, és sután átölelte a derekamat. Álltam, mint aki karót nyelt, a tenyere égette a hátamat, azt hittem, kipattan a szívem a mellkasomból, megszólalni sem tudtam, elfelejtettem, mit szerettem volna kérni, hol vagyok, mit akarok, csak az a pár négyzetcentiméter létezett, ahol a tenyere a hátamhoz ért, és az, hogy érezni véltem, hogy megremeg a kéz a hátamon. Semmi intim, semmi csajozós, semmi félreérthető nem történt, az égvilágon semmi különös nincs abban, ha az ember fia a pulthoz kísér egy lányt, a derekát fogva. A kék szemek, a mosoly, az illat – bennem mégis olyan nyomot hagyott az a néhány pillanat, hogy sokáig belepirultam a gondolatba. Nem történt semmi, jóban lettünk, aztán néhány év múlva csak a közösségi oldalas huszonegyedik századi barátság maradt. És nem, nem vagyok mániás, ezer és egy alkalommal kísértek már a pulthoz így. De akkor, ott, más volt. Tudom.
Emlékszem olyan diák munkára a város szélén, ahol teljesen véletlenül összefújt néhány diákot a szél, és ott volt egy olyan barna szempár, egy másik mosoly, ami aztán hetekig (hónapokig!) nem hagyott nyugodni. Együtt lehúzott műszakok, véletlenül együtt töltött szünetek, beszélgettünk, aztán szépen eltűntünk egymás mellől egy nyár után, foglaltak voltunk mindketten, és nyilván megint csak én szédültem meg, és hallgattam irigykedve, milyen szépen beszél a kedveséről, és lenyeltem minden gondolatomat, közben majdnem megfulladtam az érzésektől. Néztem a szemét,  a mosolyát és majdnem elpusztultam abban, hogy fogalma sincs arról, micsoda elementáris hatása van a szavainak, a társaságának. Hallgattam, hogy boldog, csodáltam, hogy mennyire képes szeretni, és vágytam rá, szerettem őt, igen. A dalszövegek róla szóltak, a dallamokban, a szélben ő volt hetekig, de a nyárnak vége lett, a munka elfogyott, és szépen mentünk mindketten tovább.
Volt később egy örök mosoly, hatalmas, magával ragadó kacaj és természetesen tétovázás, egy kedves sráctól, akivel magunk sem tudtuk, hogy valóban lenne-e bármi keresni valónk a másik mellett. Sok volt bennünk a közös, de soha nem tudtuk meg, hogy lehetett-e volna bármi valóban közöttünk, mert egyszerűen elcsúsztunk egymás mellett, mint mikor a hajótöröttek tüzeit nem veszi észre a lakatlan sziget mellett elhaladó hajóról. Eltelt egy nyár, koncertek, sörök, por, csocsó, fárasztó viccek, félig átvirrasztott éjszakák, aztán szépen megette ezt is az idő. Igaz, korántsem volt olyan elementáris a hatás, nem éreztem azt a bensőmet összehúzó görcsöt, mint azelőtt. De azt igen, hogy van valami a levegőben, amit érdemes lenne megragadni. Hagytuk veszni, talán jobb is így.
Később is megcsapott valamilyen furcsa szél, egy kedves hang, a mosoly, az illat, de akkor már tudatosan húztam be a féket, mert nem hagyhattam újra megszédülni magam. Beszélgettünk egy időben, sokat, illetve inkább csak hallgattam, hogy hogyan törték össze őt, hogy mennyire szenved, néha hazavitt, és annyira szerettem volna hallgatni, ahogy mesél, bármiről, csak maradjon még. Még csak egymáshoz sem értünk soha, mégis úgy éreztem, mintha évek óta ismerném, ahogy rágyújtott, ahogy beszélt. Szintén csak a virtuális barátság maradt, ahogy jött, úgy ment is, nyom nélkül.
Volt komolytalan, emailben meg fórumokon folytatott incselkedés, minimális személyes ismeretséggel, disznó viccek, egymás halálba cikizése, a kapocs talán a hangja volt. Szerettem a nevetését, az idétlen beceneveket, amiket kitalált nekem. Néha lelkiztünk, néha csak szivattuk egymást hihetetlen fárasztó poénokkal, az egész marhulás a virtuális térben zajlott, ahol nyilván sokkal könnyebb kinyílni, és oltani a másikat. Nem látszik, ha elpirulsz, vagy ha nem ment át a poén. Igazából hihetetlen volt, hogy egy olyan arc, mint ő, szóba áll egy olyan kiscsajjal, mint én (igaz, az az öt év nem akkora különbség), az egész olyan volt, mint egy áltsulis órai levelezés, könnyű, mint a tejszínhab a fagyin. Azon túl, hogy már nem a korábbi helyén dolgozik, nem tudok róla semmit.
Azt figyelem meg magamon, hogy korábban, amíg a kapcsolataim felszínesek voltak, amíg csak “jártunk-járogattunk” az aktuális kedvessel, addig – talán ez a legjobb szó – nyitott szemmel jártam, ugyanúgy kutattam a szeretet lehetősége után, mintha egyedül lettem volna. Nagyon hirtelen tudtam nagyon ragaszkodni, szerettem volna, ha észreveszi, akit célba vettem, és talán-talán… De nyilván nyúlbéla voltam, a kiscsajos jelekből ki értett volna?  És nyilván – rendes fiúk lévén – tiszteletben tartották volna, hiába az érzelmi hullámzás, - egy alkalommal sem voltam független. Meginogtam, de a jeleim nem voltak elég erősek, és pozitív visszajelzés nélkül képtelen lettem volna szakítani. Annyi taktika meg volt a dologban, hogy azért sikerült kipuhatolnom, hogy nincs (sok) esélyem…  Álmodoztam, de mindig egyedül voltam az érzéseimmel. Szomorú voltam, izgatott, várakozásokkal teli, álmatlanul forgolódtam, érzelgős zenéket hallgattam, szerelmes-féle voltam, és Ti mit sem tudtatok róla.
Egyetlen ilyen, az ajtón besétáló, majd apránként egyre közelebb férkőző fiút nem szalasztottam el. Egy alkalommal volt elég vér a pucámban ahhoz, hogy kockáztassak, hogy a szemek, az illat, a mosoly igenis megér egy próbát, és nem, nem maradhatok megint csöndben, és álmodozhatok némán valamiről, ami csak bennem alakult ki. Igaz, kaptam jelet, hogy “mi lenne, ha”. Szakítottam, mert meg kellett próbálnunk. Halálugrás volt, all in, valami olyan erő mozdult meg bennem, hogy el sem hittem magamról, képes vagyok lépni.
Azóta összeházasodtunk és van egy lányunk.