plüss_Teknős

Csak feküdtem ott – első éjjel? Aznap éjjel? Szóval órák választottak el attól, hogy fizikailag is kettő lettünk, hogy a hónapokon át tartó összeszokást elvágta a természet, hogy kezdetét vegye a különlét megszokása, avagy egy következő összeszokás? Nem tudom.
Hajnalban csak feküdtem az ágyban, semmiről nem tudva, csak valamilyen álomtalan éber-álomba zuhanva, kifacsarva, fájdalmakkal áthatva, elgyötörten, csapzottan, kiürülve – de megkönnyebbülten. Éltem. Nagyjából ennyire tudtam koncentrálni. hogy ott fekszem valahol, kemény, frissen húzott ágyban, meleg van, és bár alhatnék, meghalnék egy kis pihenésért, de idegen helyen nem megy, még így sem, hogy jártányi erőm sem maradt. Forgolódni nem tudtam – fájdalmas varratokkal, erőtlenül hevertem csak a bal oldalamon, várva, hogy legalább egy kicsit megszakadjon a kapcsolatom a külvilággal, és ne legyek senki és semmi, csak aludjak kicsit. Talán sikerült, nem tudom.
A kórházi napok hamar elteltek, jött a család, a barátok, szeretettel és kíváncsisággal vettek körül, és bár gyűrött voltam és mindenem fájt, de erőt adott, hogy ott voltak, nem hagyhattam el magam, nem lehettem gyenge – akkor még nem. Előttük nem.
Hozták a lányt is minden nap, nézegettem, méregettem, az ölembe vettem, a mellkasomon altattam. Furcsa volt, hogy én növesztettem. Hogy minden kávéból, minden vasárnapi ebédből, minden korty ásványvízből, minden lélegzetvételemből elcsípett magának egy kicsit, és ez lett belőle, amit itt tartok a kezemben, ez a kis test, ez a hajzat, kezek, egyelőre kék szemek. Egyek voltunk és most mégis ismerkedünk, mintha semmi közünk nem lenne a másikhoz, méregetjük egymást, tanuljuk, mit akarhat a másik. Bár a baba eleinte csak egyetlen dolgot akart, aludni. Igy én is jobbára feküdtem, néztem vagy fogtam őt, hitetlenkedve, hogy egy ekkora valami nőtt bennem, és most itt van kinn, él, mozog, és lehet, hogy megismer? Ő vajon tudja, hogy én én vagyok?
Négy nap után mentünk haza, ijesztő volt tudni, hogy magunkra vagyunk utalva egy olyan kis lénnyel, akivel nem beszéljük egymás nyelvét, de aki végtelenül ránk van utalva és meg kell értenünk, hogy mit akar, ha a fene fenét eszik is… Örültem, hogy a mosdóba ki tudok menni egyedül, de ott volt a pici is, aki nem tud menni sehova, aki enni szeretne, aludni, egészséges maradni, nagyra nőni, és ki tudja, mi mindent még. Örültem, féltem, jó volt otthon, de mégis, semmi nem volt ugyanolyan. És nem is lett azóta sem – mint ahogy borzasztó közhelyesen ugyan, de semmi nem is lesz már ugyanolyan soha.
A gyerek aludt, mi csak feküdtünk egymás karjaiban, szuszogtunk, ahogy “azelőtt”, de belül azt éreztem, hogy sírni szeretnék, a sok fájdalmat és feszültséget kiadni magamból, kiabálni, hogy félek, hogy örülök, de még talán nem állok készen, hogy még egy napot, egy éjszakát hadd kapjak, ami csak a miénk, hogy csak legyünk, együtt, egymásnak. Szerettem volna elmondani, hogy mennyire jó és mennyire nehéz, amit érzek, hogy mennyire biztos vagyok abban, hogy meg tudom csinálni, de mennyire bizonytalan vagyok, hogy mit is kéne tennem… Szerettem volna, szeretném JÓL csinálni, de honnan tudhatom, hogy valóban jól csinálom-e? Szeretném a boldogságot, az elégedettséget látni a szemében, hogy büszke rám is, hogy ezt akarta, és én megadtam neki, és BOLDOG. Erősnek szeretném érezni magam, hiszen valami egyszerit és megismételhetetlent hoztam létre magamból, de gyenge vagyok és kimerült. Szétszórt és bizonytalan.
A szemében szeretetet és megbecsülést látok, és mérhetetlen fáradtságot, hiszen nem alszunk, csak bezuhanunk az ágyba arra a pár órára, amit a természet enged. Féltem őt és félek én is, és közben nem tehetünk mást, mint helytállunk, kelünk, babusgatunk, ringatózunk, hiszen ezt akartuk, ő meg én. És belőle és belőlem lett az a kis mi, aki most mindennél fontosabb és aki miatt most még igen nehéz. Nehéz úgy, hogy az, hogy jól csinálom-e, csak évek múva derül majd ki. Nehéz úgy, hogy nem tudom, hogy helyes-e, hogy nekem továbbra sem a gyerek a legfontosabb, hanem hogy Ő boldog legyen.
Mostanában nem mosolyog álmában. Csak alszik, mélyen, nagyon. Nem ébred fel, ahogy magamhoz ölelem álmomban. Ringatom a gyerekünket a derengő fényben. A teste melegére vágyom, az illatára, hogy szuszogjon a hajamban. Felnézek az órára, megint hajnali három van. Lassan egy órája eszünk és próbálunk visszaaludni. Alig néhány óra, és neki kelni és menni kell. Hiányzik. Nagyon.