plüss_Teknős

Biztos, ami biztos, írtam már egy lélek-kurkász oldalra, hogy vajon én vagyok-e gyépés, vagy csak a szokásos jön a tavasz, én meg befordulok esete áll fenn. Hát, a kedves kollegina leteremtett, hogy egy önző, strigulomán dög vagyok, és nézzek magamba. Szóval behúztam fülem-farkam és innentől szedjetek szét, ha a szakember azt mondja, hogy ez okés. Szabad a rablás.
A napokban boncolgattuk az elmúlt egy-két év történéseit – nem magánéleti örömködés, hanem ki miért, mit, hol, hogyan. Sok, az időben elsikkadt bántás és probléma lebeg bennem a felszínen. Enyhítő körülmény, hogy eléggé beszűkült az életterem és van időm – a szokottnál több – a saját gyíkságaimon agyalni. Engem bánt az, hogy igazságtalan voltam és tenyereltem bele olyan barátságokba, konfliktusokba, szituációkba, amibe nem kellett volna. Mikor sz*rul éreztem magam a történtek miatt, akkor mindannyian azzal foglalkoztunk, hogy hogyan kerüljük el egymást, vagy ha kénytelenek vagyunk egy légtérben tartózkodni, akkor hogyan legyen ez a legsemmilyenebb. A 'jól megvagyunk' látszatának fenntartása szempontjából tulajdonképpen egészen alapos kiképzést kaptam, és azért nem alakult tovább a dolog, mert eljöttem gyerekezni, és az építkezés egymás felé egyszerűen elhalt a hónapok során.
A doktornő megmondta, hogy adogassak szépen és ne legyek egoista majom, hogy kapni is szeretnék cserébe, nézzek el, nyeljem le, fogadjam el, értsem meg, legyek türelemmel, a család és a barátok esetében kötelességem elfogadni, amit a gép dobott, és ha valami nem tetszik, az az én hibám, alkalmazkodjak, várjak, változzak, és/vagy maradjak csöndben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire lesújtó lesz a válasz, szerettem volna valamilyen útmutatást kapni, a szimpla leb*szás helyett. Hát, ezt dobta a gép, és egyből alkalmaznom is kell, mégpedig úgy, hogy nem kommentálom az esetet. Ha ilyen a hang, ha olyan a kép, Ön a hibás, nem a készülék.
Néhány, bennem munkáló kérdést és problémát szívesen megírnék még a szakembernek, hogy vajon milyen huszárvágással oldja meg, amin én adott esetben akár hónapok óta forgok, de az első és egyben utolsó levelemben is őszintébb voltam a kelleténél, mégsem jutottunk semmire. Illetve annyira, amit lassan magam is kezdek belátni, hogy az embereket (a barátokat?) már nem megváltoztatni kell, hanem elfogadni, vagy elengedni. Nem kell mindenkivel jóban lenni, nem kell mindenkit szeretni és nem kell, hogy engem mindenki szeressen. Néha igenis hátat kell fordítani.
Mondjuk, régen a barátságok nekem arról (is) szóltak, hogy ha a másik fejjel ment (volna) a falnak, akkor előtte azért odaálltunk, és megkérdeztük-megkérdezhettük a másikat, hogy biztos vagy benne? De mostanra nem lehet, nem illik kételkedni senkiben, mindenki mindent jól és jobban tud, és ha meg nem, akkor is, semmi közünk a másikhoz, egymáshoz. Nekem a barátaim megmondták, hogy egy ruha rosszul áll, vagy hogy egy sráccal nem kezdenének vagy le kéne passzolnom a meglévőt - mert a kapcsolatunk rossz-, vagy hogy kicsit meghíztam, és igen, szépen a kezemre csaptak, ha az arcomat kaparásztam. És igen, szerettem ezeket a barátságokat, ahol nem csak kedveskedtünk egymásnak, hanem fékeztük és formáltuk is a másikat, nem csak elfogadtuk olyannak, amilyen – ahogy azt a doktornő tanácsolta.
Nyilván, sok kapcsolat meglazult, vagy szépen megette az idő, de nagyon jó visszagondolni arra, hogy a néha igenis rosszuleső lépések, vélemények, megjegyzések végül pozitív változásokat hoztak hosszú távon – miután kiduzzogtam magam a vélt vagy valós sértésen. Nem érzem helyesnek a doki válaszát, hogy mindenkire mindent rá kell(ene) hagyni, elnézni, lenyelni, elfogadni a konfliktuskerülés érdekében. De mivel erősen megcsappant az engem jó értelemben cseszegető barátok száma, azt hiszem, én kell, hogy rosszul csináljak valamit.
Nem tudom, hogy a beszűkült hétköznapok, a monotónia, a lustaság, a korom, a fáradtság, a fásultság teszi-e, de lehet, hogy végül a dokinak lesz igaza, és én is beállok a komoly felnőttek sorába. A barátok mind felnőttek, el tudják dönteni, mi a jó nekik, mi a rossz. Nincs szükségük tanácsra, állásfoglalásra, őszinte véleményre, nem kell formálni őket. Így van ez akkor is, ha esetleg éppen azért hívnak, hogy tanácsot kérjenek. A lényeg bizonyára az, hogy magukról beszélhessenek – hiszen ennek a blognak is az a lényege, hogy az egóm rendben legyen, hízzon rendesen, nem igaz? – és nem az a fontos, hogy mit reagálok egy felvázolt helyzetre.
Számos konfliktust okoztam magamnak azzal, hogy a lelkizés után azt hittem, valóban érdekes lehet a véleményem. Aztán szembesültem azzal, hogy egyrészt mit tudhatok én az adott helyzetről (nyilván semmit), másrészt, mindenki maga is meg tudja oldani a bajait, senki nem kérte, hogy osszam az észt. Értettem, shut up. Csak hallgatni kell. Visszakérdezni sem kell, együttgondolkozni sem kell, csak hümmögni, aham, értem, nahát.
A felnőttek kialakultak, készen vannak. Ami vagy jó úgy, ahogy van, vagy mindegy. Csak ez a legnehezebb az egészben – épp ma olvastam egy ismerős falán – csöndben maradni, ráhagyni, szemet hunyni. Elengedni.
Jön a tavasz – valahol biztosan, mert most éppen megint rekordhideget várunk – én tartom magam a leírtakhoz, nem konfrontálódok, sétálgatok a parkban, bevásárolok otthonra, inzultálom a macskát. Megszokott dolgokba menekülök, hogy ne az elromlott elmulasztottakkal foglalkozzam. Nem várok, nem kérek, nem kérdezek, nem kombinálok. Jó nektek úgy, ahogy vagytok, ti tudjátok, értitek, érzitek, tapasztaltátok, én meg mindegy. A doki is megmondta, bennem van a hiba.