plüss_Teknős

Voltam sokszirmú margaréta, hajlongtam a napsütésben, a szirmaimat vitte a szél, nem számoltam a letépett fehér szirmokat, nőttek újak, nem sajnáltam, hogy a szükségben elvitt magával mindig egyet-egyet valaki. Erős voltam, nőttem, gondtalanul, vidáman, nem fájt a holnap, nem agyaltam a tegnapon és örömet jelentett segíteni, adni magamból, együtt lenni a többiekkel, álmatlan éjszakák után fonnyadtan ébredni reggel, és életre kelni a harmattól újra. Szerettem a hangos zenét, a finom koktélokat, a nagy beszélgetéseket, szerettem adni, szerettem látni, hallani, beszélni, nevetni, heverni a fűben, nyújtózni a napban. Szerettem lenni, másokkal, másokért. Sok voltam, és nem éreztem kifosztottnak magam, ahogy a szirmokat elvitte a szél. Aztán egyszer csak félni kezdtem mégis, hogy mint egy marék morzsát a hangyák, széthordanak a barátok, elfogyok a barátokkal én is, és a sok átbulizott éjszaka után nem marad semmi, csak egy-két fonnyadt szirom, ami már nem kell senkinek sem. Féltem, hogy sok vagyok, de egyszer csak nem leszek elég többé.
Voltam aztán apró ibolya, elveszve a nagy tömegben, lapulva a fűben, csak a túlélésre játszva – vártam, hogy elmúljanak a nehéz napok, vártam, hogy kisüssön a nap, és a sok fölém tornyosuló fa és kevély füvek után rám is rám essen egy kis fény, egy kis meleg. Vártam, hogy majd változnak a dolgok, gyengének és elesettnek éreztem magam, akit nem ért meg senki, akit nem hall és nem hallgat meg senki, aki elnyomott, kimerült, fáradt, kicsi és tehetetlen. Bontogattam apró szirmokat, amiket megcsípett a tavasz hideg szele, esténként becsuktam őket – eltűntem a tömegben, mert ha nem vesz észre senki, az a jó, ha csak elbújok az avarban a többiekkel. Csak semmi feltűnés, csak semmi nagyzolás, a napok meg majd múlnak szépen, ha kicsi vagy és csak hagyom, hogy menjen minden a maga útján, akkor abból baj nem lehet. Aztán félni kezdtem, hogy ha ennyire meglapulok, ha ennyire nem teszek semmit, csak hagyom, hogy haladjon a világ, amerre akar, akkor egyszer csak jönnek a tavasszal a turisták is, és olyan kicsi vagyok, hogy eltaposnak, észre sem veszik, hogy ott voltam – mint mikor a hangyák közé lép az ember – elhullik pár ezer, de annyi marad még. Féltem, hogy a nagy lapításba végleg elveszek a névtelen, arctalan tömegben.
Voltam nyúlánk rózsa, nagy tövisekkel, büszkén álltam, messze mindentől és mindenkitől, csak felszegett fejjel néztem előre, a nyomomba sem ért senki. Csak kihúztam magam a fényben és arra vártam, hogy majd valaki, valahonnan jön, és megküzd a töviseimmel, mert engem nem kaphat meg akárki, de leginkább senki sem, és miután letördelte hosszas, áldozatos munkával a töviseimet, és megpuhított és megnyert magának, és meghódított, akkor talán-talán megfejtheti a titkomat. Visszautasítottam a barátságokat, semmibe vettem az ellenségeket, nem érdekelt a napfény, nem zavart a szakadó eső, ha a kertet felverte a gaz, ha a pázsit olyan volt, mint a selyem – csak én voltam, én-én-én, a nagynak hitt, megfejthetetlen titkommal, a töviseimmel. Aztán félni kezdtem, hogy lehet, hogy a nagy, kevély virág, ami én vagyok, igazából üres és érdektelen, lehet, hogy a szirmok mögött nincsen semmi, hogy a nagy titok, aminek hittem magam és vártam, hogy megfejtsék – hogy a nagy talány talán nem is érdekel az égvilágon senkit. Hogy a tüskék elriasztják az ellenségeket, de a barátokat is, és hogy az maradok, ami a legtöbb rózsa – télire visszavágott, tüskés csonk, ami talán kihajt tavasszal. Ha ki nem fordítják addig a helyéről tövestől.
Évek teltek el, voltam ilyen is, olyan is, voltam virágtalan kaktusz, voltam szélben lengő, súlytalan barackvirág, édes illatú jácint, vaskos, vizes tulipán. Voltam bólogató hóvirág, voltam sokarcú orgona, büszke nárcisz.
Virágtalan, dísztelen mező vagyok, borzol a szél, süt a nap, áztat az eső. Télen hóba takarózom, nyáron apró bogarak szaladnak rajtam, katicákat hintáztatok. Madárfészket bújtatok a földön, de ha kiszáradok nyáron, védtelenné válnak az apró madarak. Lankáimon fiatalok lovagolnak, lepkék szállnak el fölöttem. Ha jó idő van, elalszom, ha esik, mosolygok. Este a csillagokat nézem a szerelmesekkel, hajnalban együtt sóhajtok a korán kelőkkel. Sokszor nagyon nehéz csak semmit tenni és csak lenni is. Hagyom, hogy összekócoljon a hűvös, tavaszi szél.