plüss_Teknős

Nem tudom, hogy a világomat csak az utóbbi hónapok monotóniája miatt érzem beszűkültnek, vagy egyébként is egy szűk látókörű liba voltam mindig is? Ennyire nem vettem a jeleket? Vajon az, hogy egy-két kivétellel a barátok lecserélődnek időről időre, az rajtunk múlik, valóban ennyire változunk? Én csinálom rosszul, hogy egy idő után csak azért keres szinte mindenki, mert kell valami? Nagyon rossz, hogy elfogynak azok az emberek, akiknek lehet nemet mondani, akik azért is hívnak, hogy halljanak, és nem csak akkor kerítik elő a számom, ha kell valami. Felszínessé válnak a barátságnak csúfolt ismeretségek, és nagyon bánt. Nagyon szeretnék elutasító lenni, és kihátrálni a csak a szívességeken alapuló kapcsolatokból, de sokból egyszerűen nem lehet. Meddig egészséges csak adni, szívességet tenni és elkopni ebben?
Nagyon nehéz csöndben nézni, asszisztálni ahhoz, hogy sos-légyszi hívások futnak be, a számítógép javításától a több számjegyű kölcsönön, a megszaladt számlák kifizetésén át az autóvásárlás lehetőségéig…! Szomorú vagyok emiatt. Régen dühös voltam, és azt hittem, hogy hisztivel meg szurkálással változtatni lehet, de nem történt semmi. Évek óta nem változott semmi. Visszaléptünk hármat, és most onnan, kicsit távolabbról érkezik közvetve minden, ugyanúgy. Mert nekünk belefér, mindig, minden, akármeddig tartson, akármennyibe kerüljön.
Azóta megtapasztaltam azt is, hogy a saját családomnál is lehetek útban, és hogy az autón meg a pénztárcánkon túl “kerülgetni való idegenek vagyunk” – akár a saját szüleimnél is. Nem tudom, hogy mikor jutottunk el ide, hogy én voltam túlságosan befelé fordulva, és nem vettem észre, hogy mikor jól mennek a dolgaik, akkor terhére vagyunk az embereknek, a családjainknak..?
Előre be kell jelentkeznünk, hogy ne húzzunk keresztbe semmilyen programot, és ha később jövünk, vagy mégsem megyünk, akkor sértődés van. Betegség, munka, fáradtság, magunkra fordított órák nem számítanak. Ezt a múlt héten is tapasztaltuk, mert urambocsá’ szóltam ugyan telefonon, hogy csak órákkal később megyünk, de otthon azt hitték, hogy kicsi gyerekkel, sok kilométer távolságból is úgy pattogunk majd, ahogy a többségnek kényelmes. Vagy emlékszem még évekkel ezelőtti beszélgetésekre, mikor illett egy hétre előre jeleznünk, hogy mikor jövünk, meddig maradunk, stb. És kínos volt egy nappal előtte variálni. Visszafelé talán aznap vagy előző nap érkezik egy email, hogy akkor holnap, itt és itt. Vagy aznap reggel egy sms, hogy bocs, ma mégsem jó. Kínos, ha mégsem tudunk alkalmazkodni.
Hogy hozzánk nem érkezik családi látogatás, azt próbálom betudni annak, hogy kicsi a lakás. Vagy hogy most még kicsi a gyerek. Vagy tél van.  Vagy hónap vége. Vagy épp nem jó szögben kel még reggelente a nap. De lesz hamarosan nagyobb lakás és tavasz. Talán ezt követően az érdeklődés is megnő majd. Lesz tér, le lehet majd ülni, akár ottalvósra maradni is. Néhány hét, és megint tisztább lesz a kép. Mert most nyilván túlreagálom, megint. Nem sértegetek, nem személyeskedem. Nem értem.
Annyi éve alkalmazkodunk, segítünk, erővel, autóval, idővel, pénzzel, türelemmel. Mindenkinek, aki csak megkeres. Annyi minden megváltozott azóta, annyi minden eltört, épült fel és dőlt be újra. Vannak dolgok, amik nem változnak, igaz. De vajon az sem változik már, hogy nekünk az örök segítő szerepe jut, akinek mindenkor mindent le lehet nyomni a torkán? Mi mindig ráérünk, mindig van erőnk, türelmünk, a pénzről nem is beszélve, lakásvásárláskor is akad fölös másfél, a kispárnába tömve..? Mit csinálok-csinálunk rosszul, hogy ez így alakult?
Mikor nekünk lenne szükségünk valamire, mi miért vagyunk visszautasíthatóak, lepattinthatóak? Miért alkalmazkodunk mégis ezer időbeosztáshoz, és később a mi szempontjainkat miért nem veszi figyelembe senki? Én miért nem tudok nemet mondani, akár sértődés árán is? Vagy ha nagy néha merek visszautasítani, akkor miért talál süket fülekre? Miért nem tudok eltűnni, kikapcsolni netet, telót, magamat is, és kizárni a világot? Felüdülés, mikor úgy fut be egy hívás, hogy iránta, a gyerek iránt vagy felőlem érdeklődik valaki. És semmi több.
A jópofa “hogyvagy”-ot az esetek 80%-ában kérés követi… Számos csoporttárssal szakadt meg a kapcsolatom, mert már képtelen voltam felvenni a telefont, hogy a jegyzetem kell, vagy tanuljunk együtt vagy hadd másolja le a puskámat. Volt, aki addig merészkedett, hogy velem másoltatta a saját jegyzeteimet magának, megjelölve a szükséges órák anyagait…!
Egy baleknak érzem magam, magunkat. Rángatható báboknak, gombszemű bociknak, akik csak a szemüket forgatják a szúnyogfelhőben, a fülükkel csapkodnak, összebújnak, annyival is kisebb felületen férnek hozzánk…
El vagyunk intézve egy-egy telefonnal, hiszen velünk mindig minden ok. Meg amúgy is drága a percdíj.