plüss_Teknős

Nemrégiben láttam egy .pps-t, reklámokkal tele, azóta biztos közkézen forog már. Német plakátok, jobbnál jobb ötletekkel, mert a marketing ugye fontos. És van benne néhány kép, ahol a minket kiszolgáló automaták oldalán a matrica olyan, mintha benn ülne valaki a gépben, és csinálná a rutinfeladatokat egymás után. Egy könyvelő a pénz automatában, egy munkás a benzinkút csonkjában, egy mosónő a mosógép belsejében vagy egy hölgy, aki a fizetős automatában főzi a kávét. A szlogen holt egyszerű – remélem, lefordítva nem lopás – az életünk túl rövid ahhoz, hogy ne a megfelelő munkahelyen dolgozzunk.
Igen, baromi közhelyes, hogy csak egy életünk van, mindenkinek csak egy van, és hogy rövid, meg ki kell használni a lehetőségeket meg kárpediem, meg éljünk minden napot úgy, hogy ha az öledbe bújok, nem érdekel az sem, hogy lesz-e holnap… És ez mennyire nem csak a munkára, hanem mindenre igaz. És hogy messze vagyok még életem derekától, de hogy mennyi mindent lehetett volna máshogy csinálni már ebben a majd’ három évtizedben is. És hogy ki tudja, van-e ennyi még hátra, és hogy abba az időbe belefér-e mindaz, ami eddig nem jött össze? Nem az elszalasztott dolgokra gondolok, mert azok nem jönnek vissza. Az elvesztegetett évek, érzések, könnyek, pénz, bizalom, nevetés, hallgatás, megértés, együttérzés. Annyira sok ment pocsékba, és sajnálhatnám, de akkor, ott megértő voltam, vagy bíztam, vagy azt gondoltam, hogy megéri az időt, a pénzt, a fáradtságot, a fájdalmat. Akkor végtelen volt az éjszaka, végtelen volt a nyár, végtelen volt a szerelem, végtelen volt a lelkesedés, az odaadás. Akkor eszembe sem jutott, hogy ezeket a napokat, órákat, sokszor éveket nem ott, nem arra a dologra, szerelemre, hobbira kellene fordítanom, nem abba az iskolába kellene járnom, nem abban a városban élnem.
Most dolgozom, élem a munkába járók rutinos mindennapjait. Sokszor nem gondolkozom, mert az ujjaimban benne van a feladat. Sokszor hibázom, mert azt hiszem, hogy tudom, de mégsem. Sokszor kapkodok, aztán kétszer annyi idő alatt kijavítom, amit elrontottam. És a fent említett képek láttán telibe találva érzem magam, hogy egy adatfeldolgozó-ügyintéző gépecske vagyok, csak nem egy dobozban ülök vagy automatában, hanem egy szép irodában, kilátással, kollégákkal, finom kávéval. Dolgozom, fizetnek (meggazdagodni nem ebből fogok), tiszta, rendes helyen vagyok. De vajon jó helyen vagyok? Öt év múlva, mikor visszanézek, akkor is azt látom majd, hogy igen, akkor ott volt a helyem? Jó volt ott nekem? Ebben a városban, abban a házban, egy életem, egy halálom, az életcélom megtalálom? Olyasmi motoszkál bennem, mint mikor érettségi környékén „pályát” kellett választanom…
Annyi ajtó állt nyitva a ragyogó eredményeim előtt. Benyitottam két ajtón is, és nem találtam mögöttük semmit, csak fájdalmat, meg nem értést, elutasítást, lenézést, kirekesztést. Törekedtem, hol keményen, hol csak annyira, hogy átcsússzak a ponthatárokon. Évek mentek el, százezrek pénzben, több ezer nap és néhány fájdalmas, keserédes szerelem, éjszakába nyúló telefonok, gyűlölettől fröcsögő email-ek, nyomozás és könnyek. Mindent beleadva és mindent félvállról véve is buktam vizsgát, buszt hazafelé, szerelmet, félévet, sütit a büfében. Barátságok jöttek-mentek, a hajnalig tartó beszélgetések megritkultak, az ott-alvások elmaradtak, a bizalom megkopott. Aztán szépen elveszett a ködben minden – az iskola, az évfolyam, a rettegett vizsgák, a gyűlölt bejárás. És elhalványodtak a valaha az életet jelentő szerelmek is. Olyan távoli, homályos és igaz-sem-volt lett minden, a nagy pörgés, a napokon át tartó bulik csak valami távoli zümmögés, és alig hiszem, hogy akkor ott én voltam, a képekről én mosolygok vissza, és ismertek és szerettek és én is viszont.
Ajtók állnak most is, kapukon kopogtatok azután dörömbölök, de már nem merészen az éjszakában. „Itt vagyok a ház előtt…” Benn vagyok a házban. Ajtók helyett beléptető. Lehetőségek helyett feladatok, határidők. Nem a félévvégét várom, hanem a hónap elejét. Kis pénz, kis lehetőségek, de egy-egy vásárlás vagy hangulatos kávézás után elégedett vagyok. Nincs bennem lendület, nincs elszántság. Nincsenek konkrét célok. Péntek van. Várva várt péntek. A munkagép lassan stand by-ra kapcsol. A hétvége elrepül, mint mindig, aztán ülök a helyemen megint, csörögnek a telefonok. Jönnek a számlák. Telnek a napok. Ha nem is a helyemen, de megvagyok. Kocka-kocka-kocka, a gép dolgozik, aki teheti, pihen. Péntek van, ez már csak ilyen.