Majdnem minden nap eszik valamit - nem szokott ebben az átmeneti időszakban naponta enni, de most előjön, és azt nem mondom, hogy szelíd, mert egy ekkorka lénynél nem tudható, hogy az-e, vagy csak lassú, hogy elszaladjon. De miközben teregettem a zoknikat, az állvány alsó felére, és ezért leguggoltam, elindult felém. Elször, mikor még csak ráesett az árnyékom, behúzta a nyakát, és úgy maradt. Nyílt terepen, a fényes szobában, ha nem is középen, de mindenhonnan jól láthatóan, ellenben tökéletesen mozdulatlanul. Csak az látszik ilyenkor, hogy a behúzott lábak ki-kilökődnek, ahogy veszi a levegőt. Aztán lassan kidugja a lábait, majd a fejét is - először éppen annyira, hogy a kis szemek kilátszódjanak a bőrredőből. Les. Lassan, egyenletes tempóban rakosgatom a zoknikat, ettől kicsit megnyugszik. Lassabban szedegeti a levegőt, kijjebb dugja a fejét. Lép egyet, még egyet. Lassan, de határozottan elindul felém. Azt nem hiszem egy percre sem, hogy a gesztus a személyemnek szól - egy hüllő nem lehet ennyire értelmes, legalábbis kétlem egy teknős esetében. De akkor is le szoktam guggolni, mikor a kaját hozom neki.
Beáztatom a tápot, aztán mikor jól megdagadnak a szemek a langyos vízben, akkor beviszem neki. Fújni szoktam felé a kaja irányából, ilyenkor felkapja a fejét, érzi az illatot. Ha jó idő van, kellemes meleg, akkor ő is gyorsabban mozog, és szinte meglódul felém. Magasra emelgeti a lábait, a páncél oda-odakoccan a padlóhoz, kop-kop, végre itt a kaja, kop-kop, na ide vele, kop-kop-kop. Most nincs még ennyire meleg, de akkor is, elindul, lassan, óvatosan, bizonytalankodva, de jön. Leteszem a zoknikat, kimegyek, hogy készítsek neki egy kis harapnivalót. Van a hűtőben saláta meg paradicsom is, de nem az igazi, mindegyik nagyon téli, nagyon mű. Így marad a táp, és próbálok abban bízni, hogy bár ez granulátum, de benne vannak a szükséges vitaminok, ásványi anyagok, meg minden, ami az egészséges bőrhöz, páncélhoz, vérnyomáshoz kell.
Egy cipősdoboz teteje az étterem - mert a kis hölgynek nincs terráriuma, szabadon kószál a szobában, illetve korábban a koliban az erkélyen lakott nappal, és a szobában éjjel - mert lakott az erkélyen egy nyúl is, és féltem, hogy bántja, hogy kirágja a héjából ezt a teknőskét. Szóval megterítek a teknőcnek, egy papírra kiborítom az ázott szemeket, szépen összehalmozom, hogy hozzáférjen - bár mindig az első mozdulattal belelép a kupac közepébe, és szétnyomja a mérnöki perecízséggel összeállított kompozíciót. Hatalmasra tátja a száját, nem is hinné az ember, hogy egy ilyen pici szájat ekkorára lehet tátani. Egy falat, gyorsan még egy és még egy. Aztán kis szünet - mert le is kell nyelni a finom falatokat. Nyáron, mikor dinnyét eszik, csak úgy csorog oldalt a szája sarkából a dinnyelé. Vagy a cseresznye - az is nagy favorit. Na meg a lóhere, de azt csak ritkán szedtem - mert a koli az autópálya kivezetője mellett volt, és bár hatalmas fák voltak az udvaron, attól még tíz méterrel arrébb hat sávon zajlott az élet, és akkor a buszsávokat nem is számoltam. A belvárosban meg kutyapiszok, olajfoltok és csikkek szegélyezik az úttestet, de még ha nőne is bármilyen zöld, itt biztos nem szedném. Akkor inkább a táp.
Néha, mikor tanulnom kellett ugyan, de nem kellett mindenáron a könyvet bújni, akkor levittem a kertbe - és öt-tíz percenként, tudva, hogy nagyjából merre indult el, felkeltem, megkerestem és visszahoztam, látótávolságon belülre. Lelkesen menetelt órákon át, néha megállt legelészni - mindenféle friss füveket, virágokat. Volt, hogy csak megállt, kinyújtotta a kis durung lábacskákat, meg a nyakát is, egészen hosszan, és süttette magát a nappal. Még a szemét is becsukta, és ezen a csöpp kis állatkán látszott, hogy teljesen elégedett a világgal, az életével, meg úgy általában mindennel, és hogy tulajdonképpen nem is lehetne szebb-jobb-kellemsebb helyen, mint ezen a vacak, kicsit talán magasra hagyott füvű koliudvaron, ahová este akár hatig is odasüt a nap.
/teki(2).jpg)
Egyszer elveszett, négy napra. Vendégségben voltunk, kertes ház, zöldségek, paradicsom, szőlőtőkék. Körbe jártam a kertet, többször is. Belepróbálgattam őt a kerítés réseibe, hogy kifér-e valahol a kis szaruházikó- egy kritikus helyet találtam, de majd figyelünk, hogy ne kószáljon arra. Másfelé biztonságos, meg a macskák, akiknek új, de érdektelen volt ez a kis lény, folyamatosan szemmel tartották, merre jár. Nem bántották, ahhoz túl lassú volt, nem volt elég izgalmas. De figyelték, ahogy jön-megy a meleg porban. Aztán, vasárnap délelőtt, gondoltam, amíg megreggelizünk, még kiteszem kicsit, hadd mászkáljon még. Negyed óra múlva nem találtuk sehol - kerestük öten, vagy másfél órán át, azután megegyeztünk, hogy megszökött, nincs mit tenni. Szóltunk a kertszomszédoknak, hogy ha megtalálnák, akkor szóljanak - de valahol lemondtam róla. Tettünk ki egy hirdetést a buszmegállóba is, telefonszámmal, email-címmel. Napokig semmi, aztán a hét vége felé hívott, hogy a szomszéd kisgyerekei megtalálták. Egy műanyag locsolókannában hozták át, mert nem merték kézzel megfogni. Ott volt a kajajábé alatt, ezt mondták. Aztán hétvégén visszakaptam, örültem nagyon! Dühös volt, látszott a kis szemekben - újra ugyanaz a kolierkély, pedig négy napig az övé volt a világ! Eszeget, komótosan. Lassan megint nyár lesz, újabb kertek, meg udvarok, lóhere és pitypang várják majd, idén is. Nem sokára végzek a teregetéssel, ő meg a kajával. Lusták vagyunk - ő evés után bebújik a szennyeskosár mögé, mi meg elnyúlunk kicsit az ágyon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.