plüss_Teknős

Bedagadt a szemem.
Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. A nagylányok nem sírnak. A fiúk nem sírnak.
Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. Semmi baj. Ez az élet rendje, nem?
Nem szabad sírni.
Örülni kell. Mert ez jó hír. Ez jó dolog. Ez valami új, valami más, ami eddig még nem volt, és ami nem is mostanában lesz megint, és velem meg ki tudja, mikor lesz, ha lesz egyáltalán. Nem szabad sírni. Ez jó dolog. Ennek örülni kell. Ez a legnagyobb boldogság, ami történhet egy pár életében. Ja, hogy nem az én életemben. Mit is akarok én az élettől? Ja, hogy semmit. Akkor ne sírj. Na, ne sírj már. Annyi időd van még, annyi lehetőség. Annyi járatlan út, most miért nem tudsz Te is örülni egy kicsit?
Örülök én. Csak nehéz. Agyonnyom ez az újabb pofon, a saját kicsiségem, a saját sehol-nem-tartok-még-az-életben-érzés. Igen, ezt át kell gondolni, meg kell fontolni, meg ez az egyik legkomolyabb döntés az ember életében, és igen, ezt nem lehet csak úgy bevállalom-e vagy nem alapon meghozni. Az, hogy körülöttem csupa nem túl komoly ember, nem túl komoly egzisztenciával döntött előbb így, aztán úgy - ez nem számít.
Most ők vannak soron - a korban benne vannak már, meg egyébként is - legfőbb ideje volt, meg mire vártak volna még, meg - most mit vagyok így kiakadva ezen, egyébként is? Ráérek még, nem? Akkor..? Örülök, igen. Irigy vagyok..? Igen. És utálom magam amiatt, hogy így érzek, amiatt, hogy érzek egyáltalán a dologgal kapcsolatban bármit is - hogy nekem ezek a dolgok még messzinek, elérhetetlennek és különben is, kit-érdekel-ez-még dolgoknak tűntek. Aztán most itt állok-ülök, leforrázva, letaglózva a hírtől - persze, pozitív értelemben, mert agyonvernének, ha akárcsak egy pillanatra is úgy villanna a szemem, hogy abban nemtetszés látszana.. Nem is jó, nem nemtetszés van. Keserűség van.
Keserű vagyok, mert gyenge vagyok. Mert nincs bennem ilyen ambíció. Mert én nem terveztem még ilyesmit. Mert velem még senki nem tervezett ilyesmit. És mert körülöttem mindenki ezt tervezte, tervezi és valósítja meg, minden hónapra jut egy új bejelentés, egy új élet, egy újabb döntés, egy újabb megtett lépés, semmi nem számít, ennek itt volt az ideje, aztán majdcsak lesz valami, mert olyan még nem volt, hogy sehogyse volt.
Nézek ki a fejemből bambán. Üresség van bennem, elfogytak a könnyeim, keserű sem vagyok, kérdésem sincs több, nem akarok látni, hallani, érezni, nem akarom megint végignézni, a háttérből, az árnyékból, a második sorból, nem akarok megint csak egy arc lenni a tömegben, aki nem számít, mert minden más előrébb való és fontosabb.
Végigdolgoztam a hétvégét - kaptam pudingot, meg kedves mosolyokat, aztán összedőlt minden, és nem számított a másik átdolgozott nap sem, mert esemény van, mert újság van, mert itt kérem, zajlanak a dolgok, és a melódat meg a fáradt tagjaidat, húzzad a beledet vissza a városba, ki érdekel a nyomorod, ami mindehhez a szépséges és a világmindenséget előremozdító csodához képes az égvilágon semmit nem jelent. Jó utat.
Nem szabad sírni, nincs értelme sírni. A nagylányok nem sírnak, nem szabad sírni.
Ne is gondolj tovább rá, majd eljön a Te időd is, ne légy keserű, ne légy irigy és ne sírj. Nem szabad sírni, ez jó hír, ennek örülni kell, ez maga a csoda.
Nem szabad sírni.