plüss_Teknős

Aztán úgyis felállunk mind az asztaltól, és megköszönjük szépen. A kedves vendéglátást... Mert egyszercsak elég a kajából, elég a mosolyból, elég, elég, elég. Most nekem is az kicsit, mint amikor sok gombócot eszik az ember, de gombócból nem lehet keveset enni, abból mindig kettővel, de inkább hárommal csúszik le több, mint elég. Nekem a torkomban van gombóc, meg a gyomromat érzem annak, mostanában, de persze nincs benne igazságom, mert magamnak köszönhetem. Úgyhogy nekem is jutott, legalább kettővel több gombóc, de van egy a mellkasomban is, ami hevesen kalapálgat, mert naponta el kell számolnom a világgal és önmagammal, és valahogy a folyó mérleg hiánya mindig felülmúl egy határértéket, és ettől nehéz aludni, nehéz enni, nehéz mosolygósnak lenni, mert sok a deficit, sok a késés, a csúszás, a félreértés, a szájhúzás, és lelkiismeret is több van bennem, mint amennyit még elnéznék magamnak.
Sokszor csak ülök csöndben, és rakosgatom az érveket, hogy kinek miben van igaza, és hogy érdemes-e mások igazát rakosgatnom a saját életemben, de aztán én is annyi észt akarnék mások életébe tölteni, hogy mégiscsak megrágom, amit a barátok/jóakarók elém vetnek, és rágós, és csípős és akkor csorog a könnyem, és igazuk van, de akkor sem biztos, hogy az igaz út a járható is. Látom a sok jó példát, és jógyerek vagyok és tanulok a hibákból - bár mostanában megszaporodtak körülöttem a hibátlan emberek, akik mindig mindent helyesen, jókor, jó időben tettek, és nehéz ilyen kripliként felzárkózni a makulátlanok táborába, de menni kell előre, felemelt fejjel, összeszorított foggal, és körömmel tépni, amit a sors nem ad meg nekem olyan könnyen, mint másnak (magadnak köszönheted), de ez is az én hibám, mert elszúrtam mindent, mert az is döntés, ha nem döntök, de akkor ott rohadjak meg az út szélén, és engedjem a fényes menetet előre, a győzelem, a siker felé, a ragyogó fénybe, és kússzak az árnyékvilág sötét bugyraiba, és nézzek magamba, hogy mi lesz így belőlem.
Nehéz magamban, igen. Nehéz, mert minden kifogás rossz, minden érv elcsépelt, minden gondolatomat kimondta már más, minden helyen járt már valaki és látta, amit én annyira szeretnék. És csinálta, amit én még csak ki szeretnék próbálni. És minden kérdést feltettek már, és elhangzott minden válasz, és minden hibát elkövettek már, és mindenki megkapta ezért, ami jár, meg amit megérdemel, a trehány mindenit. Igen, naiv vagyok és voltam, és szerettem volna első meg legjobb lenni, mert belém nevelték, hogy elsőnek kell lenni, és nem jónak, hanem a legjobbnak kell lenni, és oda is tettem magam, és voltam jó és legjobb és első és legelső, sokszor, mindenféle helyzetekben. De aztán sokan lettünk, mindig voltak jobbak és még jobbak és nulladikok, akik elsőbbek az elsőknél.. És elfáradtam. És nagyon elkezdtem félni. Mert nehéz minden nap úgy felkelni, hogy nekem kellett volna a legjobbnak lennem. És féltem, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb. Mint ahogy nem is vagyok az. De ez a természetes. Szerettem volna nyerni, száguldani, sikerek hátán lovagolni, összekacsintani az okosakkal és nevetni a dörzsöltekkel a kisembereken. Időben készen lenni, megtalálni a helyem, elérni a céljaimat.
A nagy kapkodásban, azt hiszem, éppen a lényeg veszett el. Kapkodtam, egyik vizsga a másik után, kurzusok, amiket azért hallgattam le, hogy meglegyen, mert ez is meg az is érdekel, és akkor miért ne hallgatnék le még egy félévet.. Aztán elfogyott a tanulnivaló, de a kedvem is, hogy tanuljak. A lényeg veszett el: a kitűzött cél. A nagy menetelésben, a tudás harácsolásában elveszítettem a célt. Nem tudom, mi felé haladok, és ezért megállni látszik  a világom, ezt látja mindenki, és jól - hogy nem csak lelassult, de megállt a kis univerzumom, és üldögélek benne, és a burok megkérgesedett és pokróc lettem, holott korábban puszi pajtás volt mindneki, és mosolyogtunk, és átbeszélgettük az éjszakákat. Megtorpantam, elfogyott a levegőm.
Nem kifogásokat keresek - magamnak köszönhetem, ami történik, elhagzott már ezerszer, de teljesen feleslegesen, mert nem vagyok egy nagyágyú észben, de annyit azért a saját kis elmémből is sikerül kicsiholni, hogy magamnak köszönhetem ezt - a nagy semmit - és éppen ezért nem tudok bocsánatot kérni a megrovó szavakat rámzúdítóktól - mert tisztában vagyok azzal, hogy senki nem akadályozott, mégsem haladok, csak toporgok, tapogatózom, és irigykedve szenvedek a mások sikerén és boldogulásán. Szenvednem sem lenne ildomos ugyan, de akkor majd a felszín alatt teszem, hogy ne zavarja senki boldogságát - ha megértésre nem találok, akkor legalább ne rúgjon belém a minden szegmensében tökéletesre mázolt világ.
Nyelem a gombócokat, a mindennapos rohanásban legalább egy fél nap elmegy úgy, hogy nem azon kell forognom, hogy mennyire hátráltattam ma is a világ kerekét. Nem adom fel, akkor sem, ha nem kellek úgy, hogy nem hajlok meg a nyomás alatt. Tudom, az én érdekem, meg nem lehetek ilyen.. Nem, nem lehetek ilyen. Én már jó ideje ilyen vagyok.
Nézz körül - hány olyan ember van most is, aki ésszerűtlenül cselekszik. Aki rosszkor hoz rossz döntést. Aztán mégis él tovább, megy előre, és megveregetik a vállát, hogy majdcsak lesz valahogy. Hogy nem kell parázni. Én sem akarok parázni. Nem akarok magyarázkodni. Örülni akarok - ha most Te vagy sikeres, akkor a Te sikereidnek. Legyen az diploma, előléptetés, család. Az enyémek még váratnak magukra - igen, mondd el újra, hogy magam miatt, meg mert elcsesztem a dolgaimat, igen, az én hibám, mert én is tarthatnék itt, ha összeszedem magam, ha kompromisszumokat kötök, ha lemondok, ha bezárkózom, ha vért izzadok.. És igen, nem tettem, és igen, csalódást okoztam, és csalódtál magadban, meg bennem meg mindenben. De én örülök Neked, meg Neki, és Nekik - bármilyen hihetetlen is, még ha mérgemben felrobbanok is.
De én most - és hidd el, nekem a legnehezebb (tudom, magamnak köszönhetem és magamat okolhatom csak és kizárólag emiatt) - ennyire vagyok kalibrálva, és marad ez a néhány kicsi öröm - és marad a gombóc.