plüss_Teknős

Szeretnék a parton ülni. Mélázni csendben, nézni a tova csorgó hajókat. A szigeten a futókat. A szélben ellibbenő sirályokat. A kövön napozó kacsákat. A halat, ahogy fordul a vízben. A nagy úszó szállodákat, a függönyök mögött felsejlő alakokat. A fákat a túlparton, ahogy napról napra jobban átöltözteti őket az ősz.
Nézném a járókelőket, az elegáns menedzsercsajokat, a színben harmonizáló kiegészítőkkel, a divatos táskáikat, a nagy fülbevalókat, a csillogó bizsukat az ujjaikon. Lehet, hogy nem is bizsu? Mindegy. Az ujján kocsikulcsot pörget, a cipője drága, formás, a lába kecses. Szép ez a kosztüm.
Nézném, ahogy slampos egyetemisták mennek a buszhoz, nagy táskákkal, kopott tarisznyákkal, elütő színű göncökben, poros cipőben. Én is ilyen voltam, szerettem a cipőimet, a ruháimat, ismertem őket, sokat jelentettek nekem és sajnáltam őket, ha összemostam valamivel és tönkrementek. Viszik a jegyzeteiket, ha elment ez a busz, majd jön másik. Nem sietnek, még elmajszolnak egy pogácsát.
Piszkos a körmük.
Kutyás néni jönne, elöl a kutya, közben az erőlködés, szinte látszanak a póráz mentén a feszítő erők, rajzolni lehetne az erővonalakat. Hátul a néni, majdnem úgy dagadnak a nyakán az erek, mint a kutyáén, csak ő kevésbé lelkes – nem a szükség hajtja, hanem a megszokás. Két lihegő pont a szíj két végén, együtt mozognak, sodródnak a fő, a fatörzsek, a csatornafedelek felé. A néni sántít kicsit, biztos diabéteszes a lába, be is van fáslizva. A kutyus öregecske, de hajtja a hév, tele van élettel, lángol benne, ahogy az otthoni hajdanvolt kutyánkban is, az utolsó napig.
Nézném a futókat, ruganyos testtel, drága sportruhában, kényelmes tempóban kocognak át a szigetre, nem futnak, kocognak, nem kell megizzadni, nem kell kifulladni, akkor a leghatékonyabb a mozgás, ha a megfelelő szinten tartjuk a pulzust, nincs értelme végigsprintelni a kört, attól nem javul a hatásfok. Egy kis zsírcsökkentő étrendkiegészítő, meg fogyasztókrém, garantált a hatás, csak sokat kell még inni mellé, minimum két-három litert naponta, ez igazán nem nagy kunszt. Van néhány lelkesnek tűnő kezdő is, kis úszógumikkal, vastag combokkal, amin a narancsbőr a melegítőnadrágon át is látszik, nagyon piros az arcuk, nehezen veszik a levegőt és látszik rajtuk az elszántság és a hitetlenség. Hogy ettől aztán, a fájó térdeken túl, semmi nem fog változni. És hogy inkább meg kellett volna enni az egész sültkrumplit, nem salátával bohóckodni. Ugyanmár.
Nézném, ahogy a köveket süti a nap, ahogy a bogarak másznak a fény után, míg csak le nem megy a nap a hegyek mögött, és aztán élvezném, ahogy az egyre hűlő levegőben a napmeleg kövek miatt mégsem fázom. Fekhetnék hanyatt, ahogy réges-régen a lakótelepi betonpályán, és nézném a csillagokat, bár itt csak a prémium kategóriás irodaházak ragyogása látszik, meg a Hármashatárhegy tetején az antennák – szóval csak feküdnék hanyatt a napmeleg kövön, a sötétben, az egyre halkuló városban, és nem gondolnék semmire.
Jó lenne kinn ülni a parton, ami itt van, egy utcányira tőlem. Az ablakból látom a nagy vizet, a nagy hajókat, a torlódó forgalmat, a kocogókat, a szélben lengő fákat. Látom az uszadékot a víz tetején, a fények furcsák ugyan az ablakon át. Lassan lemegy a nap a hegy mögé, és nem maradna más, csak a kövek, de a parton rosszarcú hajléktalanok guberálnak, és már nem kopott a tarisznyám és nem lyukas a cipőm, igaz, kosztümöm sincs. Szépen hazabringázok inkább, munka vár, meg macska, meg kornyadozó virágok. És szeretet, ez a legfontosabb. Menet közben az autósor fölött nézem a vizet, a kutyákat, a kacsákat, a libegő sirályokat. Pirosat kapok. Mehetnék a másik irányba is. Mehetnék a partra is. Üldögélni, mélázni, melegedni a kövön.
Zöldre vált a lámpa. A házak közé érve már nem látszik a víz.