/para.jpg)
Ülünk kinn az ajtó előtt, én már alig látok, anniyra be vagyok tojva. Semmi ez pedig, volt vagy öt napom, annyi idő alatt meg a világot meg lehet váltani, ez meg csak egy félév amúgy is, nem is szigorlat. Van, aki idejött már hét felé, hogy aztán az első körben biztos legyen a helye, nekem nincs lelkierőm még most sem, pedig már tíz óra lassan. Az első kör végét várjuk nagyon, még nem jött ki senki, mindenki görcsöl, hogy akkor ez most jó vagy rossz? Vihogunk, mindenki beszélget, terel, csak sorra ne kelljen kerülni. Taktikázók rendezgetik a cetliket csatasorba, létfontosságú a megfelelő stratégia, hiszen kéznél kell legyen a biztos tudás, amit az illető emailben szerzett meg két nappal ezelőtt, és amennyit bíbelődött a szöveg formázásával és a kicsinyítéssel, akár tanulni is lett volna idő. Ki mit hallott, hogyan beszélj, mit ne mondj, mire mi a trükkös válasz, van-e helyes válasz, mi az, amit húzni kéne, mi az, amit senki nem tud, amiből addig mindenki megbukott, ez nem is volt órán, akkor meg hogyhogy mégis tétel van belőle, basszus, ez a könyvben sincs benne, csak ezt ne húzzam. Hangosak vagyunk, biztos minden szavunk behallatszik, de dolgozik az adrenalin.Pár okos ül csak sztoikus nyugalommal, ők bejártak, tanultak, felkészültek, ugyan már, nevetséges, hogy ennyit szarakodtok a puskázással, semmi ez a vizsga, röhejesek vagytok, aki tanult, minek parázik. Nincs náluk könyv, füzet, semmi, csak az önbizalom, mert aki tud, az tud.
Aztán van, aki lázasan magol még mindig, kicsit rándul csak a keze egy-egy lapozásnál, halkan motyog magában, alig mozog az ajka. Minden menni fog, minden rendben lesz, nyugi, bárcsak lennék két órával öregebb, mikor már mindegy hogy mi volt benn. Na még ezt átolvasom gyorsan, hamar, mert repül az idő, Te jó ég, még senki nem jött ki az első körből, pedig már elmúlt tíz, anyám, sosem végzünk, bár a beugró is necces, hogy meglesz-e, basszus, hatot tudni kell a tízből kapásból, durva. És van két olyan jegyzet, ami meg sincs, biztos abba húzok bele, amilyen mákom van, meg a jó tételeket már kihúzták, mert van, aki fel bír kelni és már hétkor itt dekkol, aztán mire megy vele, már elmúlt tíz, aztán mégsincsenek sehol. Remélem, ezután hamarabb megy majd..
Na és akkor nyílik az ajtó, mindeki nagy levegőt vesz, uh, ki az, ki jön elsőnek, mi volt, milyen volt, melyik tétel van kinn, melyik beugró, simán ment, mennyit beszéltél, sokat kérdezett? Szívatott? Hagyta, hogy végig mondd? Hanyas lett? Kérdezett másik tételt is? A többiek mit húztak, hogy megy nekik, mennyit írtál, ők mennyit írtak, megnézi-e amit írtál, lehet-e puskázni, és különben is, hogy ültök a teremben, mikor mentetek be, mennyi időt hagyott felkészülni, átlátszanak-e a tételek, milyen sorrandben vannak, egyáltalán sorban vannak-e a tételek, milyen volt, mennyit beszéltél? Segít, ha nem tudod? Ja tudom, hogy olyan nincs hogy Te nem tudod, bocs. Az első túlélő, az első, aki odaát van, csak úgy záporoznak a kérdések, kapkodja a fejét, de az arca megkönnyebbült. A szeme kicsit karikás, sokat tanult, keveset aludt, ha aludt egyáltalán, mert okos ő, csak roppant drukkja van, és minden alkalom egy kis halál, de aztán erősebb lesz mindig, látom a szemében a kis tüzet, hogy "diadal", nekem megvan, Ti meg rinyáljatok csak, kis lúzerek, én vagyok az első.
Para tovább, lesünk, valaki kötélnek áll, mert bentről hallottuk már a hívó szót, "na akkor valaki jöjjön már be", és egy sápadt jelölt kezéből kifordul a füzet, hogy ha senki, akkor én megyek, vonszolja magát, zúg a füle, nem lát, nem hall, egy saját kis univerzum ő, alig él, csak egy pont ő most a hatalmas űrben, semmit több. Azért jött, hogy beírassa az elégtelent, mert nem volt idő, nagy a család, meg ugye itt a nyár, dolog van, meg a hétvégén a kis unokatesók felügyelete, meg anyukámnak segítettem, meg edzőtáborom volt, meg zárva volt a könyvtár, és egyébként is elutaztunk, a világ végére, ahová midenki csak kézitáskát vihetett, amibe nem fért bele a kijelölt könyvek egyike sem. De aztán a lelkes bajtársak csak addig buzdítják, hogy húzzon, meg majd kérdez meg segít, ne parázz, rendes, nem tudom ki mondta hogy szívat, tök normális, tudsz puskázni, most a jobb hátsó szék szabad, nem kel fel, mert feleltet, és akkor ha kicsit hátrébb húzod a széket, nem veszi észre, és itt vannak az én papírjaim, ez tuti, mindent megtalálsz, menni fog, hidd el.
Megint egyel kevesebben lettünk, kis szünet után újabb csevely, idétlen vigyorgások, disznóviccek, senki nem bír koncentrálni rendesen. A magolós, arcán kétségbeesés, ő még legalább négy tételt átnézne, ennyi időbe bele kell, hogy férjen, de ezektől a marháktól nem lehet, hát nem igaz, hogy nem bírtok csöndben maradni, így nem lehet tanulni, ha ti nem tanultok, legalább a másikat hagyhatnátok, nem igaz már.
Többen levonulnak cigizni, mert az kell, meg jó, kicsit ritkul a nép, nagyobb a csönd. A nevetések lentről is hallatszanak, az elsőn vagyunk, a kijárat pont alattunk, de sebaj, azért már igazán nem lehet szólni.
Gyorsul a tempó, a második ember odaát, kevesen vagyunk, kevesebb a kérdés, rövidebb a beszámoló. Rendes, keveset kérdezett, nem azt a tételt húztam, amit akartam, de ez sem volt rossz, a beugró volt inkább necc, de ment, abban kérdezett, tényleg rendes, nyugi. Ekkor felözönölnek a többiek, kérdések hada, mint az előbb, de már a jelöltek nyomják a választ, ketteskének megy a vonata, sietve pakol, a többieknek már elmondtam, őket kérdezzétek, ja, nem tudom, mit húzott, nem figyeltem, de nem örült neki túlzottan, de tényleg nem tudom, mit húzott, na sziasztok.
Innen már monotonabb, az elkeseredett végül lángoló arccal, de egy elégségessel kerül elő, mint akit keresztülhajtottak a városon, végteleül kimerült, de boldog, megvan, nem kell újra jönni és kínlódni megint. Nem tudja megköszönni a felbújtónak, mert éppen ő megy be, a bíztatáskor magabiztos arc most sápadt, a keze remeg, de bemegy, mert elfogynak az összes jó tételek, remélem, azt még nem húzták ki, mert az a kedvencem de jó lenne pont azt kihúzni.
A feleletek rövidülnek, pörög a nap, az eredmények hol jobbak, hol rosszabbak, nem vagyunk egyformák. Aztán az első krach is beüt, a felbújtó elhasal a beugrón. Gyanúsan hamar kijön, látszik, hogy nem lát bennünket, nem fogta fel, hogy ennyi, lehet visszajönni, az első kérdéseket meg sem hallja, csak lerogy egy székbe, meghúzott, a rohadék, baszki. De mit, hogy, nemár, mit húztál, a görény, pont téged, ne csináld már, biztos azért, mert előtted nem tudott semmit és felhúzta magát, máskor ne engedd magad elé, mekkora seggfej, pedig te minden órán benn voltál, nem igaz, hogy nem húzatott másikat. Mi, hogy a beugrón? Jó, ha amúgy is olyan tételt húztál, ami nem ment volna. Pedig az egy tök jó tétel, bár kihúztam volna, na sebaj, remélem, azért a másik kettő benn van még.
Aztán pár óra és elfogyunk, egyre kopik a számunk, és aztán az utolsóknak vigyük be a cuccát, mert elmehetnénk meginni valamit, ők meg úgysem arra jönnek, meg az egyik holnapután is jön másból, biztos megy haza tanulni. Na menjünk, mert nekem is dolgom van még, de jó, hogy ezen is túlvagyunk, mégsincs este.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.