Minden gyors, minden közel van, csak én vagyok lassú és messze. Egész nap, egy sötét dobozban, dolgozom, de nem látom, hogy vezet valahová, amit teszek, csak csinálom a dolgom, mert ezt mondták, mert ezért fizetnek. Nem ez az első, volt már máshol is, voltam már bezárva, és tettem, amit kellett, mert kellett a pénz, vagy mert akkor sem éltem, és valamivel el kellett tölteni a holt időt. Elmúlnak a napok, a múlt hét is csak úgy repült, meg ez a pár nap is. Kívül állok, nézem magam, ahogy folyik az időm, a napok, az életem. Csak kapkodom a fejem, hogy mindenki tart valamerre, nézem őket, ahogy teszik a dolgukat. Mindenkinek feladata van, meg hivatása, meg célkitűzése, meg felelőssége, meg prémiuma, meg járuléka, meg céges rendezvénye, meg elfoglaltsága, meg számlái, meg hétvégéje, de akkor is rohan, rohan mindenki, szétfut a világ, kihullik a kezemből minden.
Hetek óta nem ültem le egy könyvvel, hogy olvassak, hogy megálljak kicsit. Néha elfelejtem meglocsolni a virágokat, pedig függnek tőlem, és szeretem őket. Ma se kerestem meg a teknőst, pedig gondoltam, adok neki valami finom nasit. De legalább elpakoltam, kicsi lett a rend, de szép. Dolgoztam, elfáradtam, és keserű vagyok, elveszett, meg nem értett, le vagyok maradva, el vagyok kallódva, álmos vagyok, merev és üres.
/sad (3).jpg)
Nem várom a holnapot, nem várom a jövő hetet, nem várom, hogy tavasz legyen, hogy nyár legyen, hogy akármi legyen. Nem várok magamtól a mostaninál semmivel többet, pedig ez édeskevés. Félek, dühös vagyok, kicsi és jelentéktelen, buta és igazságtalan. Annyira vártam valamit. Mindig, egyre jobban. Anniyra szeretném, hogy meglendüljenek a dolgok. De nem történik semmi. Annyira szerettem volna, hogy az egyik nap, az egyik este, a mai nap, a ma este más legyen. Igazi, meghitt. De nekem nem maradt mára semmi sem. Hallgattam egész nap, magamban, undok csöndben, mert elfogyott a számból a panasz. Minek mondjam a meg nem értett érveket, szitkokat, minek vitatkozzam, hallgatok, csak a zene van, egyik papír a másik után, szép sorban minden.A fülemben három évvel ezelőtti nyár és a zenék, meg két évvel ezelőtti dalok a koliból. Szép helyek, szép emlékek, jól esik ebbe menekülni, nem csak emészteni magam, aminek semmi értelme és eredménye nincs. Ennyi vagyok, ennyi is maradok. A gondolataim az enyémek, meg az időm, és ma az este, pihenhetek, hallgathatok, nézhetem a képernyőt, mások életét, sorsát, szerencsétlenségét.
Fázom, nehezen pislogok. Kong bennem a semmi, a mécsest nézem, melegséget kellene sugallnia, de nem érzek semmit, ha ránézek, semmi, semmi nincs, csak ez az este, csak a saját hülyeségem, értetlenségem, türelmetlenségem, és a mindezek ellen érzett gyűlölet.
Hétvége, napfény, hűvös szél, messze, messze kéne lenni, a nagy semmiben, sehol, és mindenütt, és tudni mindent vagy nem látni semmit, és feltenni a kérdéseket, vagy hagyni mindent, a válaszokkal együtt, mert a nemtudás nem fáj, és csöndes kedves voltam eddig is, és ez az én szerepem, mert ha másban nincsenek ambícióim, akkor ne legyenek ebben sem. Összekucorodom. Libabőrös vagyok. Meleg nyarakra gondolok, hegyekbe, erdőbe, kulacs és bakancs, a felhők felett mindig kék az ég.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.