/csoki.jpg)
Frusztrált vagyok, feszült, türelmetlen magammal szemben, és ettől még kevésbé érzem jól magam. Aztán meg későn is érek haza, és akkor tessék, éhes vagyok.Csokik a polcokon, ajándékba, karácsonyra, csak így, meg csak úgy, itt egy kis doboz, ott három tábla, és a konyhában is van még. Tele a hűtő "rendes" kajával, van nokedli, meg főtt hús is, meg zöldség meg gyümölcs, meg tej, meg vitamin, de csak a nass kell, csak a hirtelen magamba tömhető, gyorsan felszívódó és a leginkább nyomokat hagyó tápanyag. Nem tesz jót a bőrnek..? Már mindegy. Hízlal? Nem mondom, hogy mindegy, de most nem érdekel. De így nem lehet hozzáállni, tudom. Így is felszedtem öt kilót, az nem sok még, de a legnagyobb elhízás is egy kis csokival kezdődik.. Én nem akarok vaskos, egymáshoz súrlódó combokat, annyira nem szeretem a látványát (pedig, magam közt mondva, egy ponton az enyém is összeér), de nem egy ismerősöm van, akinek nem tudnám a tenyeremet a combja közé tolni.. Nem mintha akarnám, de nem férne oda. Mert csaknem a térdükig összeér a lábuk, csiszálódik a nadrág, és még a farmer is elkopik pár hónap után a folyamatos erőltetéstől. Én nem szeretném elérni ezt a fázist, és igaz, túlzó a kép, de ezek az emberek sem úgy ébredtek fel egyik nap, hogy meghíztak. Én nem akarom elhagyni magam, ennyire sem.
Aztán ott a másik édes, a kokakóla. Nem akarom rontani senkinek a hírnevét és/vagy hírhedt mivoltát, de magunk között csak így hívjuk a szűkös nadrágból csípőtájon kibuggyanó párnákat, ami kétoldali heveny husikásság jele, és nem értem, hogy miért kell két számmal kisebb nadrág, ha ennyire csúnya. Feszül az ember fenekén, nem arról van szó, de könyörgöm, a fenekünk alatt és felett is van élet, és annyira rossz látni, adott esetben nem is testes lányok tűnnek kövérnek, mert kibuggyan a szűkös farmerból a nyilvánvalóan nem szűkös pénztárca árulkodó jele - hogy van mit enni, és az illetőnek bizony nem ártana mozognia kicsit. Ne utálj, nekem is van..! De ledolgozom, mert le lehet.
Napok óta mást sem csinálok, csak ülök a seggemen, és papírokkal vacakolok. Rakom őket, szét, meg össze, kiszedem a kapcsot, betűzök egy másikat. Nagyjából húsz métert gyalogolok, egyébként ülök egyhelyben, lesek ki az ablakon, vagy bámulom a telefonon a gombokat, miközben okosnak és határozottnak próbálok tűnni, pedig a legkevésbé sem vagyok az. Csak hadoválok, nem tudom adni az illetékest, nincs benn, nem elérhető, hívja később, hagyjon üzenetet, vagy csak lenyomom, hagyjanak már. Na jó, azt azért nem lehet, és nem is tenném.. De ügyetlen vagyok még. És nagy árva vigasztalanságomban hazajövök, és semmi többre nem vágyom, mint hogy nasizzak valamit, csak egy keveset, mindegy is, hogy mit, lehet sós, vagy édes, nagy tállal vagy csak két falat, de valami kell. Tisztában vagyok az inger kialakulásának pillanatában azzal, hogy pótcselekvés ez csupán, hogy nem lehetek éhes, mert finom és kiadós volt az ebéd, de akkor is, húz valami, csak egy falatot, csak egy kocka csokit, csak egy szaloncukrot (úgyis meg kell enni, inkáb menjen tönkre az a jó kis bonbon..?), vagy a tegnap megbontott chips maradékát.. Szóval kell, a kezemnek, a számnak, az agyamnak, valami, hogy mégis teszek valamit, ami kielégülést hoz az elcsigázott érzékeknek. Nem, a szexszel minden rendben, komolyan (pirul), ez egészen más késztetés, máshonnan indul, máshogy jó, de a késztetés ereje, az valahol hasonló mértékű, ezt nem tagadom.
Bűntudatom is van, kicsit, ne aggódj, csak épp annyi villan át az agyamon, hogy ezt talán mégsem kellett volna. De ez is csak a harmadik szem szaloncukor után, és akkor is csak azért, mert nagyon is jól esett, és hasonlóan jó lenne még vagy kettőt megenni, de akkor meg már aludni nem biztos, hogy tudnék rendesen. Jó érzés érezni a csoki ízét a számban, egy darabig vizet sem iszom, hogy maradjon még az édes íz. Aztán iszom valami pezsgőtablettát, nem ebben van a vitamin, tudom, de jól esik. Megfogadom, hogy holnap nem nasizok, mert ezzel lehet elindulni lefelé a lejtőn. Megcsipkedem a csípőm, majd a combom oldalt - ahová az elmúlt hetekben a zsírosabb téli koszt és a kevesebb mozgás következményeként szintén puhább lett a hús - és elégedetlenül konstatálom, hogy ennek nem így és nem itt kéne lennie, és hogy igazán lehetne már tavasz, mikor újra lehet menni kerékpározni, a szabadba, meg sétélni, meg egyáltalán, érdemes lesz megint jönni-menni, és nem csak abban bízom, hogy holnap legalább két méterrel errébb lesz a metrómegálló, mert ma reggel is kopogósra fagytam, mire odaértem. Na jó, vehettem volna vastagabb pulcsit, de lélekben már itt a tavasz.. (Lélekben már hosszú ideje tavasz van)
Eszem még egy szaloncukrot - oda sem nézek, ha senki nem látta, akkor nem is hízlal.. Finom, bár a marcipánosak jobbak voltak. Elrakom a többit, ha szem előtt van, úgysem bírom megállni. Majd holnap (és közben arra gondolok, hogy holnap majd erős leszek, és a szaloncukrok meg ott penészesednek majd, és hetek múlva kikukázom őket, az egész halmot). Kidobom a fényes papírhalmot, ez az utolsó szem lehet, hogy már most romlott volt..? Kellemetlen íz marad a számban. Iszom egy kis gyümölcslevet, bizalmatlanul méregetem a cukrokat. Lehet, hogy holnap nem is lesz annyira nehéz nemet mondani.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.