Dolgozni kifejezetten szerettem éjjel. Este, mikor az ember leginkább pörög, menni kellett, kezdeni, nagy levegőt venni, és tenni a dolgunkat, mintha egész nap nem azt tettük volna. Több meló is volt, otthon gyerekek voltunk még, és ennek megfelelően nem túl nagy felelősség hárult ránk - tekintettel az életkorunkra, meg a munkavégzés idejére. De ketten mentünk, egész éjszaka hülyéskedtünk, tartottuk egymásban a lelket a holtpontokon, meg időnként összevesztünk, mert fárdatak voltunk, és türelmetlenek.
Azokban az időkben munkán kívül is sok volt az éjszakázás - ártatlanok voltunk, "jógyerekek" - nálunk nagy csibészség volt már az is, ha csak hajnali négykor mentünk haza. Nem diszkóztunk, nem drogoztunk, én még csak dohányozni sem tanultam meg - azóta sem - csak lógtunk lenn, együtt és egymáson, és hétről hétre megváltottuk a világot. Néztük a holdat, vártuk, hogy múljon az idő, hihetetlenül fontosnak tűnő dolgokról beszélgettünk, amik kitöltötték az életünket - akkor, de most egyet sem tudnék említeni az átrágott témák közül. Pénzünk nem volt, nem is kellett, akkoriban a lakótelepen még csak egyetlen éjjel-nappali volt, ahol mindent aranyáron mértek..
Gimi végefelé kezdtünk el bulikba járni, persze szigorúan szombatonként. Eszünkbe sem jutott, hogy a hétnek hat másik napja is van még, mikor a kocsmák, meg a kávézók ugyan úgy nyitva vannak, hogy élettér jusson a fogyasztói társadalomnak. Hétközben suliba jártunk, és akkor csak az a hermetikusan zárt világ létezett, a hétvégi ugrálás nem szűrődött be a hétköznapokba. Nem voltam csinos, nem nyavajogtam anyunak drága sminkért meg márkás cuccokért, nem érdekeltek a divatos felsők és a cifra színű körömlakkok, nekem ez kimaradt. Nem tudtam, nem tanultam meg, hogyan kell pasizni, nem rúgtam be tizenhét évesen, nem voltak képszakadásaim, de számtalanszor végignéztem másokét. Buliztunk, amíg jól éreztük magunkat, aztán ment mindenki szépen haza, vigyáztunk egymásra, mert kicsi volt ugyan a lakótelep, de jobb félni.
A másnapot átaludtuk, háromig-négyig lustálkodtunk, hogy aztán koraeste még összefussunk picit, és mindenki elmesélje a saját verzióját az estével kapcsolatban. Elcsigázottak voltunk, de tele élményekkel.
A bulizás aztán a koliban - azt nem mondom, hogy keményedett, mert ez nem igaz - de merészebbek lettünk. Rendezvények idején napi két-három órákat aludtunk, soha nem jártunk olyan lelkiismeretesen órára, mint mikor előtte ötig lenn baromkodtunk az aulában. Karikás szemekkel, gyűrött arccal, fásultan, teljesen lelassulva és befordulva, de beültünk az órákra, a legunalmasabbra is, ahol soha nem volt névsorírás - és némán tűrtük, amit ránk mért a sors, hogy nekünk a legszebb diákéveink kialvatlan killódásban telnek egy filozófiaóra legsötétebb bugyraiban.
Az éjszakai munka már komolyabb volt, mert pénzzel is dolgoztunk, nem lehetett lankadni, de itt is volt társaság, akivel beszélni, ökörködni lehetett. És a nap értéktelenebbnek érzett része, a mindig lassan vánszorgó délelőtt alvással telt, mintha nem is lett volna. Már nem aludtunk, csak nagyjából egyig, aztán ebéd, és miénk volt a nap. Éjszaka nyugi volt a melóban, a magunk tempójában dolgozhattunk, szerettem, hogy nem lihegett a nyakamban senki, hogy van-e dolgom. Meg a pénz sem volt rossz - na jó, nevetségesen keveset kerestünk, de a kolis lét igényeit minden szempontból kielégítette az a kis pénz.
Azóta a bulik a végletekbe csapnak át. Hétköznap, vagy hétvége - teljesen mindegy. Magyar pop, vagy külföldi elektronikus - teljesen mindegy. Ha éjfélig bulizunk - úgy is jó. Ha reggel fél ötig, akkor meg pláne jó. Kínos hazagyaloglások, vagy éjszakai tülekedés helyett sokszor taxi a gyors és biztos megoldás - amire a pénzt sajnálom ugyan, de amikor nyolc perc alatt otthon vagyunk, és a hajamból még száll a füst, de már szórhatom le magamról a rohadászsagú ruhát - olyankor egy pillanatra úgy érzem, lehet, hogy mégis megérte azt a pénzt.
Egy-egy szó szerint kimaradó éjszaka után olyan tudok lenni, mint akit megvertek. Kócos vagyok, csipás az alkalmilag bevetett halovány sminktől - ez egyébként baromi undorító, hogy mintegy fél milligramm szemceruza öt grammnyi csipát eredményez, ami óriási tömbökben lóg a szemem sarkaiból. Mi lenne, ha rendesen ki lennék festve..? Külszíni szénbányát nyitnék, és meggazdagodnék. A hajam botrányosan büdös, legszívesebben letolnám az egészet, mikor levetkőzve ugyanolyan büdösnek érzem magam, és rájövök, hogy a hajam az, de én hajnali ötkor ugyan nem fogom megmosni - ergó, ugyanerre az undormány bűzre fogok délután is felébredni.. Nem tudom megszokni, na. Az érzékeim pedig tompák - zúg a fülem, lassan fókuszálok, mert ég a szemem kicsit, nem hallom meg a telefont, hogy csöpög a csap és hogy zúg a számítógép. Begubózom - ha eddigre elmúlik reggel hat óra, akkor nehezen alszom el - ilyenkor van a holtpont, ami, ha sikerül átvészelni, nagyjából délelőtt tizenegyig garantálja az ébrenlétet - hihetetlen, hogy ki tud maradni úgy egy éjszaka, hogy az ember teste becsapja magát, és valahonnan, rejtett fiókokból új energiákat szedeget elő, és megy tovább a mókuskerék, azt leszámítva, hogy száraznak érzem a szemem, úgy, mintha mi-sem-történt-volna.
Szeretem figyelni a testem, hogy hogyan reagál egy-egy szituációban - betegségekre, izomlázra, ilyen nem-alvós terhelésre. Nem vagyok mazohista, de még a fogfájás is egyfajta felfedezés - mi zajlik bennem, mi fáj és basszus, hogy a fenébe' lehetséges, hogy egy ilyen picike semmi dolog, mint az ember foga, ennyire piszkosul tud fájni. És tavaly nyár óta megértettem a mondás igazságát is - ha az embernek fáj a foga, akkor nem létezik semmi más. Csak a fogfájás, meg én - mert nem látszik, hogy fáj, hogy mennyire mocskos módon fáj - és még mosolyogni is képes az ember, ami mondjuk egy lábtörés esetében elég nehéz..
De kialvatlannak lenni szerencsére nem fáj. Lassú vagyok csak, látszólag kedvetlen, a megszokottnál némileg pesszimistább, és morgósabb kicsit. Ilyenkor szóvá teszem, hogy mintha kevés lenne a cukor a kávémban, szorít a cipőm és zavar, ha az előttem levő nem húzta le maga után a vécét. Az átlagosnál három perccel többet kések, és elfelejtem magammal vinni a hajgumim. És mivel reggel mostam hajat, hogy utastársaimat ne zavarjam parti-mocskos mivoltommal, a frissen mosott hajak szanaszét szállnak, engem meg a lobonc alatt esz az ideg, mert a szemem, a szám és a hócipőm is tele van a szálló hajakkal. De sebaj, majd szunyókálok egyet délután - igazából kora este, mert addigra érek haza - és akkor helyreáll a világ egyensúlya. Addig ez is csak egy fáradt, nyűgös hétköznap marad, egy kialvatlan, morcos velem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
boy76 2008.03.01. 09:31:14
Olvasom amit írsz és egyre jobban azt gondolom ez a nő él. Átél,megél minden apró kis dolgot,pillanatot. Nem tudom milyen a külsőd de a lelked szép. Szia