Szemből már jön a szerelvény, a szűk alagútban először csak a huzat lesz egyre erősebb, eleinte pár szál hajam, aztán egy tincs, aztán az egész lobonc szállni kezd, kócolódom a szélben. Feltűnik a fény is, fentről szűrődik be a sötétbe, a szerelvény itt mélyebbre száll. Csillog a sínpár, és felette a nagy kék hernyó három sárga szeme. Egyre közelebb, egyre hangosabb, aztán egyszer csak odaér, aki szemben áll, az már mehet is, haza, vagy a dolgára, vagy csak messze, melegebb éghajlatra, amerre kedve tartja. Én még várok, még másfél perc, és itt az én szerelvényem is. Na még egy perc - bár gyanúsan hamar váltott a visszaszámláló, remélem, valóban közelebb van már a metró, mint gondolom. Innen is felsejlik a fény, meg erősödik a szél - a szemből távozó szerelvénnyel csak erősítik egymás huzatát, az előbb még arra, most a másik irányba szív a légnyomáskülönbség. Befut a kék hernyó, kicsit lomhábban, mint a szembe szerelvény, de legalább itt van.
/metro.jpg)
A kocsi már szellős, mostanra a többség hazament, beszállok, bebújok a kocsi belsejébe, igaz, nem megyek messzire, de nem szeretem az ajtónál a jövés-menést és úgyis leszállok az első megállóban, mikor a másik oldalon lesz az ajtó. Záródunk, indulunk, gyorsan-gyorsan, kicsiket ránt a szerelvény, ahogy egyre jobban meglendül. Bámulok kifelé az ablakon, csak azt nem tudom, minek, mikor a rohanó sötétségen kívül nem látni semmit. Párizsban kísérletképpen indítottak pár olyan szerelvényt, amin nem volt ablak - mert minek, és akkor olcsóbban lehetne metrókocsit csinálni - de persze balhé lett belőle, mert én sem szívesen utaznék egy ablaktalan dobozban, holott tudom, hogy nem látni semmit.Még egy megálló és ott vagyok, kilépek a kocsiból, battyogok a lépcsőhöz, felmegyek, friss levegő, csövesek, a bűzük belekeveredik az aluljáróba lehúzó szélbe, szaporázom a lépteimet, mert bár nincs még késő, azért jobb vigyázni. Itt nincs mozgólépcső, de jobb is, sokáig nagyon féltem tőle.
Valami ismerősnél jártunk itt a nagyvárosban, gyerek voltam, talán a Deákon mentünk lefelé, fürtökben, csúcsidőben. Alattunk nem messze állt egy nő a lépcsőn, nagy halom papírt tartott a kezében, meg a táskája is a karjára volt akasztva, esélye nem volt, hogy kapaszkodjon. Aztán valahol lejjebb vicces kedvű suhancok megnyomták a vészleállítót, mire az egész lépcső, ez az ember-futószalag nagy rándulással megállt. A nőnek ideje sem volt felfogni, mi történik, a tehetetlenség magával rántotta, a papírok szanaszét repültek, ő meg legurult a lépcsőkön - csak nyolc-tíz fokkal alatta állt a következő emberhalom, azokban akadt el, egy férfi még talán a kezét is nyújtotta, hogy elkapja, de addigra a nő már összecsuklott, úgy gurult. Ellökött egy alatta állót, és így egymáson akadtak fenn a többieken. Nem esett nagy baja, a gondosan összerakott papírok szétrepültek a huzatban, a nő borzasztóan megijedt, meg talán a szemöldöke hasadt fel, ha jól emlékszem, kicsit vérzett az arca. Azonnal bemondták, hogy ha valaki megsérült, akkor vigyék fel az ügyfélszolgálatra - nem tudom, hogy mi a jobb, kicsit vérző sebbel, meg piszkosan, de elhagyni a helyszínt, vagy hagyni, hogy a magasztos közlekedési társaság lássa el az ember baját.
A lépcső újraindul, kapaszkodom, eszeveszetten, a kezem izzad a gumiszalagon. Anyu is megijedt, sápadt az arca, de szerencsére kapaszkodott, így nem esett baja. A nő előttünk ér le, egy úr fogja a karját, visszakíséri a felfelé menő lépcsőhöz, hogy megnézze fent az orvos. Mi is leérünk, remegő lábbal lépek a mozgólépcsőről a szilárd talajra. Megnézzük a feliratokat, mert akkoriban nem voltam még enniyre tájékozott, hogy zsigerből tudjam, merre az arra. Szóval megnézzük, merre menjünk, aztán odaállunk a peronra, várunk, jön a huzat, jön a fény, a szerelvény és megyünk tovább. Túlvagyunk az ijedtségen, találunk ülőhelyet a kocsiban, anyu leül, látom, hogy megkönnyebbült, hogy megyünk végre, vissza a vonathoz és el ebből a városból.
Szerencsére, itt, ahol leszálltam, nincs mozgólépcső. Meg amúgy is, hozzá szoktam már. Van bérletem, nem kell jegyekkel vacakolni, mint akkoriban. Megszoktam a tömeget, hogy nagyot ránt a szerelvény, mikor elindul, mikor megáll. Hogy huzat van, ha jön, hogy büdös és levegőtlen az aluljáró. Hogy jobb nem megfogni a kapaszkodót, illetve mérlegelni előtte, hogy a biztonság vagy fertőzésveszély elkerülése a fontosabb - nem egyértelmű, hogy nem az csapott ki annak idején, hogy olyan ember után kapaszkodtam, aztán matattam az arcom, aki után nem kellett volna... Nem tudom. Felérek a felszínre - akartam teknőskaját venni, de akkor tovább kellett volna mennem egy megállót. Sebaj, majd holnap, a holnapi munka és nap után, ugyan ebben a delíriumban, remélem, eszembe jut, hogy tovább menjek, egy lépéssel tovább.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.