plüss_Teknős

Záporok jöttek-mentek, itt ülünk messze, fenn a város felett, ahonnan majdnem mindig kék az ég, de ezen a hétfői álmosnak induló reggelen valahogy olyan csalóka volt a nap. Szaladgáltam délelőtt, és könnyebb lettem súlyos ezresekkel, mert a tudás hatalom, a hatalom meg pénz, de a pénz nem boldogít, ezért el is utaltam a fránya forintokat az egyetemnek, hogy ők legyenek okosak és hatalmasak, mert nekem jó így, hogy kicsi is vagyok, meg jelentéktelen is, meg egyébként is.
Átmentem a napos oldalra az utcán, a galambok felrepültek, én is könnyű voltam, egy darabig minden egyszerűnek és elviselhetőnek tűnt, hiszen csak egy újabb hétfő, mi történhet, sikerült felkelni időben, megmostam a hajam is, pedig mikor csipogott a telefon, még semmi erőm nem volt, hogy feltápászkodjak, de aztán roppantul élveztem a vízcsobogást a hátamon. Meg nyitva volt a bank, az ügyféltér is az egyetemi bürokrácia útvesztőjének végén, és még a tanulmányi osztályon is felvették a telefont - szóval sikeresen indult a nap, mert azon kívül, hogy a kávés zacskó oldala majdnem végig felrepedt, és a kávé a mosogatóba hullt, nem történt semmmi rendkívüli. Meglocsoltam a virágokat, közben nyitva volt az ablak, és csak úgy dőlt be a tavasz - bár itt, a nagy városban, az országon nőtt kétmilliós vízhólyagban nehéz elhinni, de tavaszillat volt ma reggel, és könnyű bizsergés volt a gyomromban, hogy valami elkezdődik, talán haladni kezdünk megint valami felé.
Nem aludtam jót, felébredtem többször is, hogy késő van, vagy hogy valaki matat az ajtón. Este alig mertem kimenni a konyhába, mert csak valami erős kaparászást hallottam, és azt hittem, az ablakot piszkálja valaki. Aztán meg dühös lettem, mert csak a hörcsögök veszekedtek a mogyorón, hihetetlenek, hogy a kis apró termetükkel mennyire tudják gyűlölni egymást, ha a kajáról, meg a túlélésről van szó - bár, mivel minden nap kapnak valamit, nem igazán nagy az esély a kihalásra, de a túlélésért ebben a bőség zavarában is harcolni kell, nem igaz? Takarítanom kell, meg mosni, meg helytállni, meg készen lenni mindennel időben és pontosan, precízen, és annyi nap van még, amikor ennek így kell lenni, és nem biztos, hogy van hozzá  kedvem, hogy mindig mindent pontosan úgy csináljak, ahogy kell és készen legyek.. Bár már most is készen vagyok, és még hol van a nap vége.
Hozhattam volna könyvet, hogy olvassak kicsit. Vagy elkezdhetnék kommandózni, hogy tudom, hogy az adott papírokkal mi a teendő, bár eddig még nem sok jó származott abból, hogy nekiálltam bárminek is a saját fejem után, mert azt nem úgy kell, meg nem úgy szoktuk, meg az biztos megint egy újabb kivétel, és hogy lehetek ilyen ostoba, hogy még ennyit sem tudok.. Szóval, lusta legyek, és megvetett, mert mindent itt hagyok reggelre, vagy nevetséges legyek és megvetett, hogy még ezt a pár dolgot sem tudom megcsinálni..? Álmos vagyok és nem érdekel a megvetés és a lenézés, ami körülvesz, csak nyomaszt az elismerés hiánya, hogy a tavaszban,a  napsütésben jól esne egy kis "na ezt jól csináltad" és napok óta csak azt érzem, hogy nem megy semmi, megint.
Legalább a hétvége hasznosan meg tartalmasan telt, bár abban is bukta volt, meg megaláztatás és szégyen, de legalább szembesültem azzal, hogy attól, hogy bizonyos embereket a barátainknak hiszünk, még lehet teljesen természetes, hogy nekik nem jelentünk semmit, hogy kinevetnek bennünket, megvetnek, lenéznek, semmibe vesznek. Kirándultunk, és én két lehetőségből az utóbbit választottam, a kényelmesebbet, a ritkábban látott, de jól ismert ismerősökkel. Mentünk erre, arra és amarra, és szerencsétlenségünkre egyes számú szombati program végállomásán kötöttünk ki, ahol ott ült az egész, ha azt vesszük, elutasított társaság. Nekem már ezerszer volt részem elutasításban a díszes család-rokon-haver-banda számos tagjától, de most, hogy én döntöttem úgy, nem rájuk szánom a szombatot, kinevettek, megaláztak, és nagyon rosszul esett, hogy úgy álltak mellettünk a kompon, mint az idegenek, csak mert ő nem volt velem, akinek azt köszönhetem(?) hogy ismerem ezeket az embereket. Nem vártam könnyes összeborulást, de akkora a mesterkélt, megjátszott öröm és szeretet, ha hétvégente "hazamegyünk", most meg a nagy büdös semmi, és gyűlöltem a kompon lenni, és ismerni őket, és érezni, hogy ennyire semmi az, ami köztünk feszül... De jön a húsvét, lehet majd megint képmutatni, úgy tenni, mintha a falból is a harmónia folyna és nem önmagunk megjátszása.
Magam vagyok ebben a néhány napban magamnak, és jut időm gondolkodni, és keseregni is, olyasmin, amit napközben a nagy rohanásban csak lenyelek hirtelen, meg sem nézem, meg sem rágom, csak az óramutatót figyelem, hogy később, mindig csak egyre később legyen, aztán majdcsak elég késő lesz egyszer végre, amikor nem leszek ennyire naiv és nem hiszem majd azt, hogy azért, mert én kedvelek valakit, az a másik is kedvel, és majd meglátom a gesztusok mögött a hamisságot, hogy a kedves rokon, barát, ismerős bizony se nem barát, de még csak a fele se, nem jelentünk mi egymásnak semmit sem, csak egy újabb levegőtömböt, amin át lehet sétálni, ha ellenáll, akkor gázolni, mert mi közünk is nekünk egymáshoz? Rajta kívül? Ja, hogy semmi? Akkor mit is akarok én tulajdonképpen? Ja, hogy semmit? Nagyon helyes.
Itt a tavasz.