Zöld, sárga, piros. Zöld, sárga, piros. Nézem fentről, ahogy különböző ütemekben váltanak a lámpák, egy csomó pirosat vált egy marék zöld, néhány másodperc, és csere, aztán vissza megint. És nem áll meg a világ, sőt, éppen attól van mozgásban a hömpölygő autósor - hihetetlen, hogy még most is mennyien jönnek mennek - miért is hihetetlen, hiszen én is itt állok, jövet-menet - szóval hogy még ilyenkor is mennyi autó van az utakon, és az állandó, meg nem álló váltakozás tartja mozgásban a sort, az üzletet, az életet, a világot. És hogy ha nem lenne a váltakozás, ha nem jó ritmusban jönne a piros után a zöld - akkor megállna minden, és csak a dugó lenne meg az anyázás, meg koccanások, betétlap cseréje, és magyarázkodás, hogy az nem úgy volt, és csak atsorltam, ő meg belémjött, a szemétláda, nem is értem, hogyan kap jogosítványt az ilyen.
Üres szerelvény jön, először lelkesen pillantok az utastébe, mennyi hely a csupán érzetre jó meleg sárga testben, de aztán látom, hogy kocsiszínbe - két nő megkérdezi, hogy garázsmenet? Kocsiszínbe, nem látják? Nekik ugyanaz. A vezető sóhajt, állít a váltón, vakar egyet a füle tövén, aztán ajtó zárul, villamos el. Két perc helyett tizenkettő - na jó, annyi talán mégsem - telik el, kocsik jönnek, egy-egy busz is kigurul, szép körben a téren, mennyit buszoztam éjjelente régen, titokban, gyorsan dobogó szívvel, hogy időben csendes helyen legyek, ne legyenek gyanús zörejek. Vagy rohantam, hogy még az utolsó kombókat elérjem, és ne kelljen fél órát szobrozni az első éjszakaiig, de sokszor elszámoltam magam, aztán vagy szívtam a fogam, és minden bűntudat nélkül zsírban tocsogó hamburgert majszolva vártam az első, áhított járatot az éjszakában, vagy felfújtam magam, langyos nyárestéken, és elballagtam a koliba. Fél óra volt gyalog, nem nagy távolság, de parázok egyedül, akkor is, azóta is - egyszer akartak csak megkéselni még évekkel ezelőtt, szóval magam sem értem, mit kell úgy majrézni, na. Pénzem nincs, drága telefonom nincs, drága ékszerem nincs, meg semmi feltűnő, ami miatt érdemes lenne kiszemelni, de attól még be lehetek szarva.
Amennyire otthon voltunk régen az éjszakában - puha volt, sejtelmes, kedves, viccekkel meg cinkos vigyorokkal teli, lusta nyáréjszakák voltak, betonon hasalós, vagy fűben csillagokat bámulós - annyira hidegek és távoliak ezek a városi éjszakák. Mindig hideg van, nyáron is épp csak annyival hidegebb, hogy még azt a pulcsit elhozhattam volna - aztán minden mindig messze van - már pont a lélektani határon túl gyalog, és a buszmegálló messze van, és az éjszakai csak óránként jár, és a taxi mindig egy kicsit drágább, mint amire még azt mondanám, hogy megérte.. Mindig vannak gyanús arcok a megállóban vagy a buszon, csövesek, vagy bomlott elméjű, jólszituáltnak látszó nénik, akik aztán egyszercsak fennhagon kiabálni kezdenek, hogy az a mocskos kurva, hozzánk aztán nem teszi be mégegyszer a lábát, hogy rohadjon meg.
Nyomja a vállam a megállótábla, sem elenegáns, sem illendő így rákenődve állni, de én ilyen nyers és illetlen vagyok, és maradok, és nem érzem magam jól tőle, de nem tudok finomkodó és a szabályoknak megfelelő, beskatulyázható, mértéktartó bábu lenni. Mindig hangosabban nevetek a kelleténél, megcsikordul a kés a tányéromon az ebédnél, nem veszem le a cipőm vendégségben és elfelejtek előre köszönni, valamint belepofázok olyan ügyekbe is, amihez csak én érzem úgy, hogy közöm van - mert azt hiszem, segíthetek, ha elmondom, mit gondolok, de jobb lenne, ha megtartanám magamnak, értem?
Leléptem, túl hamar, de nem volt kedvem beszélgetni és feleslegesnek lenni, és szarul éreztem magam attól is, hogy addig maradtam, meg attól is, hogy csak így eljöttem, de nem tudtam, mit kell tenni egy olyan helyzetben, mikor még éppen nincs kimondva, hogy ideje menni már. Lehet, hogy emiatt érződik ennyire hidegnek az este? Inkább csak álmos vagyok már, fáradt, túl egy újabb hosszú napon, várom ezt a sárga hernyót, nem kedves és nem érzem melegnek a hídról feltűnő fényeket meg a napsárga testet sem. Végre, gurulunk, mindig annyira messzinek tűnik, aztán egyszercsak ottvagyunk, csak az aluljárón jussak át, már alig érzem az ujjaimban a táskák fülét.
Tavasz van bennem, reggel próbálok mosolyogva kelni, de nem megy úgy, mint szeretném előző nap elalvás előtt - próbálom tartani a lelket magamban, hogy minden menni fog és jó lesz és holnap jobb lesz, mert az már egy új nap lesz, de ma is az a nap tanulsága, hogy ez volt a tegnap annyira várt holnap, és most mégis a következő holnapra fáj már a fogam, bár ebben a hidegben nem mutatom, mert fáj a fogam a hidegtől, a levegőtől is.
Nézem magam az üvegben az arcom piros, a szemem körül kékes karikák. Hazaérek, mostmár négykézláb is, hazaérek végre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.