plüss_Teknős

Bezárom az apró üveggömb-világot, elbújok a giccses műanyag szikla zugában. Felkavarja a szilikonszemeket a hangerő, ahogy rázza a gömböt a kinti ricsaj. Összekucorodom, nem akarom, nem akarom látni, nem akarom a fényt, elég a kavargó szemekből, az árgus tekintetekből, a véleményekből, a félreértésekből. Itt maradok a gömbben, megbújok a csöndben, és ha hagyom a világot, akkor talán a világ is hagy engem, a zajt meg majd megszokom, mint a nyári fesztiválokon, mikor a negyedik napon már a sátor mellett is lehetett volna a színpad, annyira kimerültek voltunk, hogy csak letettük a fejünket és aludtunk. És messze voltunk mindentől és ettől voltunk talán a legközelebb egymáshoz. Hogy ott csak mi voltunk, és még párezren, de csak egymásra számíthattunk és csak a másik számított.
Nem akarok gondolkodni, nem akarok mérlegelni, taktikázni, helyezkedni, szépen átgondolt szóvirágokat elhinteni a megfelelő helyen és időben. Mindenkinek jobb a maga kis gömbjében nézni, ahogy egy-egy heves mozdulat után percekig esik a hó. Csak állunk és tátogunk, meg hadonászunk, kavarognak az apró szemek, nem is látszik rendesen a másik. A lényeg, hogy nem hallani, nem érteni, maradjon csak ott mindenki, ahol van, a saját kis zugában, amit már kialakított, amit már belakott, lelakott, ahol ismerősek a szagok, ugyanott vannak a cserepek és senki nem hajtogatja máshogyan a ruhákat.
A kavargó semmiben csak lenni, de jó, hogy nem szól hozzám senki, és annyi cukorral iszom a kávét, ahogy gondolom, és senki nem zavarnak az odaszáradt cseppek a tükörlapon, és valóban, mennyivel egyszerűbb így minden, hogy magamra zárom a könyvekkel és porcicákkal zsúfolt, penészes világom, és nem nézek ki az ablakon, és csak vasalgatok csendben, nézem a híreket. Meg nem érint egy sem, az éhezők, a szenvedők, a katasztrófa-sújtottak, a földönfutók, hiszen nincs külvilág, nincsenek ingerek, és nem kellenek a felesleges hogyvagy-ok, mert hogy is vagyok? Nem is vagyok, legalábbis nem nagyon, elbújva csak itt, a homályban, ahonnan csak sejteni lehet, hogy vagyok, de azt, hogy mit gondolok, azt már nem tudja senki sem, meg nem kotorászik a sűrűjében, mert már a kérdés sem volt fontos, akkor a válasz miért lenne az? Hidd el, engem sem érdekel.
Gurulnak a gömbök, az utca kövén, szépen, halkan peng a gitár, szétárad a fény. Özönölünk, lefelé a lejtőn, egyfelé haladunk, mindannyian amerre könnyebb, de attól meg még könnyebb talán, hogy ha lökünk egyet a másikon - de attól ő is csak jobban gurul a vége felé, neki a falnak, vagy az előtte haladónak, mennyi színes kis világ, és csak zúdulunk, egymás mellett, nem hallak, nem látlak és könnyebb, ha nem is nézek arra, mert úgy talán elhiszem, hogy nem is létezel. De legalább nem látom, ha bajod van, és nem kell arra gondolnom, hogy mit tehetnék. Mennek a hírek, annyi a baj a világban, igazán nem rajtam múlik semmi, kicsi vagyok, elbújok, hallgatok.
Szépen süt a nap, jó illatok szállnak, meg finom volt az ebéd is. Lassan vége a munkának, kellemesen vagyok fáradt, zenét hallgatok és várom, hogy tekerhessek haza. Elfáradtam a rossz és nehéz gondolatoktól, hogy cipeljem őket, hogy agyaljak, forgassam őket magamban. Megtaláltam a választ, az okot, az érvet, a magyarázatot. Nekem ebben nincsen részem, kívülálló vagyok, és bár látja az ember az akváriumot, és csak ámul, hogy mennyire szép, megfullad benne. Kepeszt egy darabig a víz tetején, aztán elfáradnak az izmok, gyengül a csapkodás, egyre többet nyel, csak nyeli a vizet a szerencsétlen, és aztán egy békés mosollyal, ernyedt tagokkal lesüllyed az iszapba. És ott meg már mindegy a nagy szavak, a nagy tettek, a merész álmok, a drága ruha, a tökéletes smink.
Én meg itt lapulok, a műanyag szikla mellett, elbújva lenn, nézem, kit sodor megint ide a víz, hogyan került a gömbbe, azt hittem, ide nem jöhet senki, de ha meg már jön, akkor miért nincs benne egy kicsit több élet, olyan rossz az üveges szemeket nézni, meg a merev tagokat, ahogy lebegnek az alig mozgó vízben, meg az arcot, kínos a merev, mostmár inkább vicsorgásnak tűnő élettelen, érzéketlen mosoly. Tompán hallatszik csak minden, és minden homályos az üvegen túl, és mindenkinek úgy a jó, ha ez így is marad, húzd meg magad, és nézd, ahogy kavarognak az apró szemcsék a vízben. Szépen, mosolyogj te is.