plüss_Teknős

A kalitkában ülve fönn, az üvegfal mögött - annyira élesen rajzolóik ki a táj, anniyra hihetetlenül közel vannak a hegyek meg minden, a fényesen tündöklő napban, a hirtelen jött rekkenő melegben. Reggel még fázósan húztam magam össze, mikor kiléptem a kapun - harminc fokot mondtak, most meg libabőrözök, de jól esik a hűvösség, lesz ennek böjtje még. Álmos még az utca, laposan pislogó, félálomban merengő arcok jönnek szembe, mennek dologra, munkába vagy azt keresőbe, a buszhoz vagy csak a következő sarokra, mennek-mennek, minden reggel, mindenki megy valahova, mert ezért fizetik, mert ez az élete, mert rá van kényszerítve vagy mert éppen nem akadt más és átmenetileg ez is megteszi.
Csordogál a nap, a fél cég szabin, okosodnak, mert az jó meg kell, meg nem érhetik be ennyivel. Kisüt a nap, bambulunk, már másfél órája benn vagyok, de mintha most érkeztem volna. Kezd kisütni a nap - illetve eddig is szikrázott, de lassan átcsúszik az épületnek erre az oldalára. Még nem megy a légkondi - nem szeretem, ha be van kapcsolva, mert szét akar esni, anniyra zörög. De kell majd, nem sokára - azért igyekszünk kitartani és csak szuszogunk a növekvő melegben. Halad a munka, csak épp nincs benne lendület. Csacsogunk, pihegünk. Besüt a nap. Vakító fehérek a papírlapok, majdnem, mint a hó. Esténként sajogni szokott a szemem, mert nem nagy változatosság a monitort vagy a sok-sok papírt nézni. Csak ami ebben a hónapban átment a kezem alatt papír - ha egyben kellene cipelnem, agyonnyomna, meg be sem férne az irodába, annyi. Számlák, határozatok, annyi minden még. Összenyomna, anniyra sok.
Kávét iszom, az is meleg - mert ha már kávé, akkor legalább meleg legyen, meg tejes meg lötty - igaz, így semmi ereje nincs, de jól esik. Meg almalé is lecsúszik, igaz, a cukos létől csak izzadok, de nem leszek kevésbé szomjas. Teszünk-veszünk, nehezünkre esik ebben a melegben érdemben haladni a dolgainkkal, és akkor hol van még a nyár.. A horizonton élesen rajzolódnak ki a hegyek, valószerűtlenül tisza a levegő - pedig keresztülnézek az egész város felett. Minden annyira világos. Érzem, ahogy a hajam kezd nehézzé válni, hogy forró alatta a levegő, ahogy a copfom a hátamra simul. Nem lehetünk ujjatlanban, de erősen gondolkozom, hogy felrúgom ezt a szabályt. Hosszú a nadrágom is, de hamarosan eljön a szoknya ideje, mert bár annyira nem vagyok híve, hiszen viselkedni kell benne, de ha egyszer annyira meleg van, hogy nem lehet másban megmaradni.
Nagyon várom már azokat a fülledt délutánokat, mikor csak vonatra vágtuk magunkat és lehúztunk a Velencei-tóra fürdeni. Egy-két telefon, gyorsan összeverődött a banda - mert bár az utolsó pillanatban szóltunk, de ugye, van a dolgoknak fontossági sorrendje is. És egy jó fürdőzés bizony fontosabb lehet, mint meccset nézni vagy éppen a másnapi beadandót írni. Azok a régi, szép kolis napok! De az idei nyárban is - legalábbis bízom benne - hogy lesznek majd olyan tunya délutánok, mikor az egésznapos ájuldozásba majd a délutáni csobbanás hoz egy kis felüdülést.
Ebédhez készülök - egy falat kaját nem kívánok, de nem tengődhetek egész nap almalén meg tejeskávékon - bár lehet, hogy ebben a rekkenő hőségben ideje lenne egy folyadéknapot tartani, vagy mondjuk, a jövő héttől léböjtkúrázni, és csak vegetálni ásványvízen, megspékelve néha egy kis almamaggal. Kilépek az épületből, megcsap a meleg. Mintha a mellkasomra lépnének, vagy a vállamra ülne valaki, még a halántékomat is nyomja a nagy-fényes forróság. Kajaszag száll fel az étteremből, sülő húsok, tészta, főtt zöldségek illata. Nehéz, zsíros szagok, még nyálkásabb tőlük az idő, még ragadósabbnak érzem magamon a kevertszálas, de az üzleties előírásoknak megfelelő nadrágot. Az evőeszközök is langyosak, nedvesek, nemrég mosogathatták. A kajákon - a leveseken legalábbis - kis zsírfoltok úsznak, de úgy az igazi a leves, ha tükrös, csak a fene sem kívánja a zsiradékot ebben a melegben. A rakottkel száraz, amit nem is bánok most, és csapok rá még egy tálka epret, a hűtőből - egész guszták még, pedig lassan nincs szezonja már.
Rég látott kedves ismerőssel találkozunk, leülünk, beszélgetünk. Fáradt a szeme, nyúzott az arca. Megkérdezi, hogy miújság - jól esik, nagyon megfogyatkoztak körülöttem mostanában azok az emberek, akik nem csak a saját örömükről-bánatukról mesélnek, hanem eszükbe jut visszakérdezni is. Csipegetünk, ő is nagy adag ételt kért, de csak apró falatokat eszik. Aztán elszakad benne valami, és csak meséli a bajokat, hogy mi történt, hogy mennyire rosszul alakulnak a dolgok, és elemezgetünk, és latolgatunk és mérlegelünk, és látom rajta, hogy jól esik neki, hogy valaki meghallgatja, de nem megoldani akarja a gondjait. Majdnem pityereg - én már biztos zokognék, de ő tartja magát - már csak azért is, mert lehetnek kollégák körülöttünk, kínos lenne, ha látnák, hogy baj van. Muszáj az életünkben annyira egyértelművé vált kirakatot rendben tartani - jól kell lenni, egészségesnek kell látszani, nincsenek sem lelki, sem anyagi gondok, mindent lehet, minden belefér, minden okés, nyugi már. Így inkább nem kérdezek annyit, mesél így is magától, hogy nem alakultak jól a dolgok, és hogy a kritikus pillanatban ő döntött úgy, hogy nem ragadhat egy ennyire kompromisszumokra és lemondásra épülő kapcsolatban. És tanácstalan a szeme, mert szereti meg hiányzik, de ha nem megy, akor nem megy, hiszen fiatal még és annyi még a lehetőség, csak ne hiányozna annyira.
Aztán derűsebb témákra váltunk, meg a munkáról beszélgetünk, aztán le is telik a félóra és mennünk kell vissza, és bár nem találkoztunk hónapok óta, de valahogy mégis sokkal közelebb van most, mint a mindennapokból annyian. Elballag a fényben, csillog a haján a nap. Engem vakít a kajálda félhomálya után a kinti fény - na jó, nincs benn félhomály, de ez a ragyogás elvakít. Beballagok a kapun, a liftben negyven fok van legalább, és a helyemre visszaérve sem jobb a helyzet. Pihegünk tovább, csönd van, aztán egyszerre hárman telefonálnának, meg fax jön, meg futár jön, akinek szintén csapzott a halántéka. Aztán lecseng a roham, és a hőségba süppedünk megint. Egy csomó dologgal van tele a fejem, de csak fel-felbukkannak a fejem káposztalevesében, ahogy fövök itt a fényben. Nincs erőm bármire jutni is. Az óra is, szinte lefolyik a falról, hihetetlen, hogy a napnak még a fele sem telt el. A joghurtomon felpúposodik a papír, kinn hagytam az asztalon, és az élőflóra valóban él, és erőteljesen törekszik a pohárból kifelé. Hamm-hamm, megeszem gyorsan, még mielőtt anniyra magához tér, hogy kiabálni kezd a jogaiért. Csokit ma nem hozok, tegnap is megolvadt, mire felértem vele a földszintről. Még néhány óra, és aszalódhatok haza a metróban. Nem mondom, hogy várom. Csak otthon lenni. Azt igen.