plüss_Teknős

Mindig ugyanolyan. Felkelünk, és pihennénk, de megállni nem lehet, mert menni kell, mert hívnak-várnak, és bár hét nap egy hét, de akkor is mindig nemet kell mondani valakinek. És hívnak, és keresnek, és van, hogy látni is akarnak, de mennyivel többen tudják a számom akkor, ha kell valami, és elfelejtik, mikor azt kéne (kéne? miért is kéne..?) mondani, kössz.. Kelünk-megyünk, ma is, holnap is, tegnap is, és aztán csak egymásba hullunk, fogjuk-szorítjuk a másikat, és az alvásba menenkülök, mert addig sem gondolkodom semmin, meg mindenen, meg egyáltalán.
Olyan híg lett minden, olyan langyos és sikamlós. A korábbi szoros barátságok, a nagy összetartások, bulik, beszélgetések, együtt-alvás, valami, ami egy egységgé fogott minket, az most egy erjedt, híg lötty, semmi említésre méltó, mert az, hogy illendőségből köszönünk egymásnak, az nem összetartás. Nem együtt nevetünk, hanem egymáson, nem kérünk, hanem követelünk, és nem várunk, hanem elvárunk, mert ez jár. Mert megérdemlem. Hogy figyelj rám, ha úgy akarom, de hallgass, mert nem érdekel, amit gondolsz. Hallgass, ne kérdezz, ne gondolkozz, csak hallgass - a füledre és az irigy tekintetedre van szükségem csupán, a lelked nem érdekel.
Már nem.
És tényleg könnyebb így. Szenvedtem, hogy én nem leszek ilyen és hogy velünk nem lehet majd így és hogy a távolság csupán üveggolyó és hasonló baromságok. A távolság mostmár az az érzéketlen golyó, ami a szemed helyén ül, ahogy kened a vajaskenyeret. Valóban jó így, csak befelé figyelni, csak magammal törődni, elfordítani az arcom, és csak a bólogató fejeket észrevenni - így aztán igazam van, jól csinálom, már alig várom, hogy a bólogató jánosok egyike vegye a bátorságot, és megsimogasson, hogy mennyire fú, de jó vagyok. Mert hiszen, mindenki hevesen bólogat és mosolyog körülöttem, akkor jó vagyok, nem..?
És én is megtanultam már ezt az első látásra észrevehetetlenül hamis mosolyt, és sokkal könnyebb így minden, hogy vicsorgok a szembejövőkre és így azt hiszi mindenki, hogy mennyire szipi-szupi minden, és legalább nem nyaggatnak a sok ugye-jólvagy és mizujsokkal, hanem csak vicsorgunk szépen, és hadd higgye mindenki, hogy minden milyen remek és kiváló, ha meg mégsem, akkor ott rohadjon meg a kedves kolléga, hát mér' nem szólt, hogy mivan..?
Vigyorgok reggel, mert kedvesnek kell lenni a munkában, és vigyorgok este, hogy végre vége a napomnak. Vigyorgok az új és ismeretlen kollégákra, vigyorgunk a régi, ismerős és köztudottan kétszínű és képmutató kollégákkal, vigyorgunk az esti borok felett, vigyorgunk buliba menet, kukoricát pattogtatva, az arcomat kapirgálva, és folyik a szó, és tavaly nyáron még ki voltam akadva, hogy ez az üres locsogás hogyan tölthet ki estéket. Azóta esték egész sora, hetek, hónapok mennek, és kiválóan tudok már társalogni a semmiről, bárhol, bármikor, bárkivel - mert történnek velem érdekes dolgok - mindenkivel ezer apró csoda történik naponta - de a semmiről kell fecsegni, mert már régen nem beszélgetünk, nem kacagunk, nem kérünk, csak elvárunk. És rám sem kérések zúdulnak, hanem elvárások, mert egyrészt a feladatom, másrészt a kötelességem, harmadrészt ezért fizetnek, negyedrészt meg ennyit igazán megtehetek.
Én is ugyanolyan lettem , mint bárki más. Azt hittem - és tényleg azt hittem - hogy a többiek vannak sokan, és én egyedül vagyok, és mi meg azon kevesek vagyunk, akik mások vagyunk. Álmaink voltak, magasztos célok, szerettünk eszeveszetten és tomboltunk, és hajnalig tartó félálomban folytatott beszélgetésekben váltottuk meg a világokat, a tiédet, az enyémet, mindenkiét. Voltak alternatívák, és ha túlságosan elkalandoztam, akkor azt mondtad, hogy nem, ebből elég. Mostanra maradtak az álmok, de már csak megtörténnek, nem vágyunk rá annyit, mint azelőtt, mert már vágyakozni sincs idő, mert munka van, meg hétvége, meg család, meg fáradtak vagyunk, lassan élni is. Talonba téve pihennek a nagy tervek, elfogytak a nagy szavak, fogytán vagyok én is - azt hittem, attól viszem majd valamire, hogy kiteszem a lelkem és áldozatokat hozok - az áldozatok mérlegre kerültek és könnyűnek találtattak - és bár azt még nem érzem, hogy hiába hoztam őket, de azt igen, hogy talán nem a megfelelő áldozatokat hoztam.
Negyed- meg félév távlatából is folytatódnak beszélgetések, és találkozunk, és gombolyítjuk a fonalat, és nevetünk, és rácsodálkozunk az elmúlt időre. És segítünk a másiknak, és jó látni az ismerős tárgyakat, és jó, hogy kihúzhatom a könyvet a polcról, és belelapozhatok, és megigazíthatom a kis porcelánt és morzsázhatok az asztalra, mert tányér nélkül ettem. Jó megtalálni azokat a fonalakat, amik éveken át a mindennapokat jelentették, és akkor nem is hittem volna, hogy ennyire erős ez a szál. És hogy vannak barátságok, ahol nem kell küzdeni a másik figyelméért, és az egymással töltött idő nem áldozat, és az utolsó pillanatban borítva mindent is jut a másikra idő, erő, kedv és szabad, segítő kéz. És hogy izzadunk, pakolunk, fáradunk, de nem érzem, hogy súlos áldozat lenne, hogy kértek, és segítek. Segítünk.
Beszélgettem egy éveken át stabil ellenségemmel - és bár biztos vagyok abban, hogy újabb támadási felületeket keres rajtam csupán - de keres. És hihetetlen volt hallani a kérdéseket, amik korábban olyan emberek szájából hangzottak el, akikről azt feltételeztem, hogy kedvelnek. Most ő kérdezett, én meg vissza és válaszolt, nem csak hárított, vagy kitért vagy elkezdett a felhőkről beszélni. Mesélt magáról és kérdezett rólam, és beszéltünk közös ismerősökről és dícsértük meg szidtuk őket. Hihetetlen, de beszélgettünk. Pedig ki nem állhatjuk egymást. Őszintén.
Ez egy következő fázis? Egy új szint? A következő lépés? A konszolidáció? Én változom? Őszinte ellenségeket akarok. Még többet. Meg háromhavonta-telefonáló, utolsó-pillanatban-megkeresős, de őszintén-magához-ölelős, régi marhaságokon nevetős, kérdez-felel-barátokat. Nem képmutató, köpönyegforgató, színváltós, álszent-mosolygós arcokat. Kérdezz. Felelj.