plüss_Teknős

Megsütött a nap. Olyan kedvetlen-üres-minek-keltünk-fel voltam, aztán most meg pirospozsgásan, bazsalyogva nézem a fényeket. Tegnap is annyit mentünk, mintha fizettek volna érte - le is csapott a friss levegő meg a mászkálás, nem voltunk se élők, se holtak, csak hazaestünk délután, pislogtunk egy darabig, majd, csak-egy-percre-bújjunk-össze, és átaludtuk a délutánt - az igazi, öntudatlan, rángva álomba hullós, mikor nincsen kép, nincsenek hangok - bár szólt a zene, nem tudom mikor hallgatott el - semmi nincs, csak zuhanunk, és alszunk, mintha meghaltunk volna.
Korán indult a nap, meg kis félreértésekkel, de reggel nem működünk még, aztán kimentünk a fényre, és csak mentünk, néztük, egyik kifutót a másik után, egyik lakot a másik után - és szeretem lesni, ahogy jönnek-mennek, mozognak az egzotikus otthonukból valamikor réges-régen kiszakított lények, meg azok, akikből már hírmondó sem lenne, ha nem lennének hajlandók kamerák kereszttüzében, mesterséges körülmények között is utódot nemzeni. Szeretem nézni, ahogy egyiknek a föld, másiknak a víz, harmadiknak a hideg kő, negyediknek a hűs lombok az otthon, a minden. Szeretem nézni, ahogy esznek, ahogy egymást meg a kölyköket nyúzzák, ahogy tesznek-vesznek, és képesek nem tudomást venni a sok bamba emberről.
A nagyvadakat nem szeretem - ők már túl okosak és értik, hogy bár a rácsok/plexi/villanypásztor mögé születtek, de valami akkor sem stimmel. Nem biztos, hogy magas ásványianyag-tartalmú masszát kellene lucernával elkeverve enni, naponta kétszer, egy zöld vödörből, és mellette kilószám zabálni a látogatók által benyújtott csemegét/almát/csokit/szendvicset/papírzsepit. Láttam egy szimpatikus hölgyet, aki mogyorós pufival etette a struccokat, csak lestek a nagy szemükkel - mert bár ők nem nagyvadak, csak madarak, de nem a mogyoróspufi az ideális. Bár, nekünk sem az a meki, aztán mégis, tömjük, mert jól esik, mert közel van, mert nem is olyan drága, mert gyors, mert minden ismerős odajár, meg mert egyszer-egyszer belefér.
A majomházban rossz volt. A gorillák a sarkokban aludtak, csak oda tudtak elég messze menni a meleg és a plexin dörömbölő emberek elől. Tudtam, hogy ők azok, tudtam, hogy ott vannak és nem kötődöm hozzájuk különösebben - de ahogy odapillantottam, túlságosan is emberi volt, ahogy meghúzta magát az egyik a sarokban. Ahogy feküdt, a feneke lehetett volna egy rongyokba csavart csövesé is - nem látszott különbség. Csak ő épp nem szidja az anyámat, mert nem adok aprót. Nem, egy rohadt huszast sem.
A halak szépek voltak - túl elcsépelt és nem is hiteles, hogy fenségesek - mert inkáb pajkosak voltak, cikáztak össze-vissza, hatalmas edényekben, a kristálytiszta vízben. Néha olyan volt, mintha láttak volna, követték az ujjamat, mondanám, hogy üveges tekintettel, de egy hal szeme mikor másmilyen..? A rája beásta magát, így nem simogattam meg, de hihetetlen volt, ahogy, mint egy vízben lebegő papír, úszott mégis, a két golyó szemével. És rózsaszínű volt éppen, ami talán jókedvet, talán éhséget, talán ki-ez-a-sok-marha-már-megint-et jelent. Nagy, fényes halakat is láttunk, akikről csak akkor derült ki, mikor fordultak a vízben, hogy a testük szemből majdnem olyan vékony, mint egy darab papír - fémesen csillogtak, és olyanok voltak, mintha alufóliát sodorna a víz.
Láttunk sok-sok bogarat, botsásákát - az ágat, amelyik pislog - meg csótányokat, akkorákat, mint a tenyerem - egymás hegyén-hátán sütkéreztek a lámpafényben, csillogó barna testtel halmozódtak a sarokban. A kígyók hidegek voltak és mozdulatlanok, csak a pupillájukon látszott, hogy élnek, meg szuszogtak, valószerűtlenül lassan. Denevérek lógtak az egyik melegházban a bokorban - éppen kartávolságon kívül, bár biztosan csipkésre rágták volna a feléjük nyúló kezet. A lábukon lógtak, az egyik szárnyuk lepelként védte őket a naptól, a másikkal nagy buzgón legyezték magukat, hintáztak tőle az ágon, de így is tátott szájjal lógott mind, a hihetetlen melegben.
A zsiráfnak kék a nyelve, és majdnem harmic centi, és kicsavarja az ember kezéből a csemegészacskót, halálra ijesztve ezzel az emberfiát, de minek ment olyan közel. Olyan kecsesek, olyan törékenynek tűnnek. A szeme akkora, mint az öklöm, hatalmas szempillákkal pislog, ártatlan nagy - ha nem is őzike - de zsiráfszemekkel. Csodaszép. A lábaik között zebrák meg antilopok pislognak, unják a napot, nekik nem elég hosszú a nyakuk, így nem tudnak áthajolni az alul túlságosan sűrű szövésű kerítésen, hogy kunyeráljanak kicsit.
Az örök téma, a meg nem unható - a végtelen sok, N számosságú teknős, mindenütt. Dobálnám a hajdanvolt tulajdonosokat is a Dunába meg a ligeti tóba úgy, ahogy ők tették ezekkel a feleslegessé vált teknősökkel - hadd tanulják, milyen remek a fűtött-megvilágított akvárium-otthonból egyszercsak a tízfokos tóban landolni, aztán ott éhen áttelelni, szadista gyerekek elől bújkálni, és nagy eséllyel egy autó alatt végezni, vagy valamilyen kínjában benyelt hulladéktól megfulladni. De itt jó helyen vannak, egymás hegyén-hátán a vízből kiálló rönkön napoznak, néha leborulnak, nagyot csobbannak, és sorban megjelennek a víz tetején a sárga, csillogó szemek.
Hogy süt a nap.. Izzadunk, látom, ahogy gyöngyözik a homloka, és bár ha kérdem, nem kér, de elfogadja a vizet, aztán kólát meg perecet veszünk, meg le is ülhetnénk kicsit. Fáradt már, látom a szemén - lassan indulunk haza. Hőség van, a sok jövés-menés mellett szívja az erőnket ez is rendesen. De ha nem is pihentünk - arra lesz még idő délután - megtöltöttünk egy újabb napot egymással, izzadtan-kimerülten-elcsigázva, de együtt.