plüss_Teknős

Édes a delírium, az álmom - várom, és este és homályban, és nem látlak, csak érzem, ahogy nézed a semmit, ahogy keresi a szemed, hogy a mosolyom újra fókuszban legyen. Annyira minden ez a nagy, sötét semmi, csak hallgatok, és érzem, hogy itt vagy és szuszogsz, és szeretném megsimogatni a szemed, és nem lenni semmi, csak egybe olvadni, Veled, de hortyogsz már halkan, és megfordulok én is, és autók suhannak az úton, a plafonon szalad a fény. Nem tudom, hogy látom-e de érzem, hogy késő van, és ég a szemem, benne az egész nap, meg a tegnap és a múlt hét, lecsukom, nem akarom látni, nem akarok sehova nézni, nem akarok látni és gondolni semmit, elég a színváltós, képlékeny világból.
Elég, elég, hogy én ne gondoljak semmit, de mindenki gondoljon, amit akar, elég a könyvelőkből, és hogy a skatulyából nincs kiút, elég a hallgatásból, nem akarom a véleményemet, a könnyeket, a gondolatokat, a nagy kacagásokat, a csípős megjegyzéseket, a halkan odasúgott titkokat - nem akarok nyelni tovább, forogni a földre pottyant csigaházban. Ó, igen, milyen konszolidált most minden, hetek óta ülök és bárgyún mosolygok mindenkire, és akkor már rendben is van minden, ó igen, nevess csak, igen, kérek kávét, és valóban, kaptam üzit, ó, ma reggel sem volt szinte semmi munka, és írtam már a héten, nem? Jaj, milyen egyszerű így, nem odanézni, nem gondolgozni, nem kérdezni, nem nyavajogni, nem mondani semmit, nem segíteni, nem beleugatni, lenyelni mindent, a saját fejemet is a végén, mert kompromisszumképesnek kell lenni, nyelek, nyelek, tojással jobban csúszik a nokedli, senkit semmi nem érdekel.
Lépek, lépek, egyik láb, másik láb, nem keresek jobban, nem vagyok benne az újságban, majd meglesz a rés, hogy a hétköznapokban se legyek talán, mert ennél több és szebb és jobb kell, de legalább diplomás, meg mikor viszem már valamire? Nem mostanában, és ilyen áron nem is szeretném, ne azért legyek én is valaki, mert mások is azok lettek, akkor inkább ez a kis szürke, "Te mit ugatsz már megint bele a nagyok dolgába" mitugrász senki maradok, a sarokban lapulok, és csak várom, hogy ahogy nekem nem kellene gondolnom és pláne nem mondanom semmiről semmit, úgy rólam mikor kopnak majd le az előítélek, hogy mikor, kivel, miért és hol vagyok, és hogy mit miért teszek, mondok, gondolok.
Igen, ha az ember nem durrog heteken át, akkor könnyű azt gondolni, hogy minden a legnagyobb rendben és hogy helyrebillent a világ mérlegének nyelve, és akkor már nyugodtan alszom én is, hogy ma sem sértettem meg senkit, igaz, nem is beszéltem senkivel, de a béke lényeg, nem az, hogy mi az ára.
A lét a tét, nézd a szemem, még visszanézek, már nem ugatok, de még azért élek, ha felém kapsz, még pislogok, és ha közelebb jössz, karmolok, mert nem változtam, csak messzebb mentem, és ugyanúgy forr bennem, ami én vagyok, és amit, mint a férgesét, kivágnál, és elhajítanád, ki a szépen ápolt kertből, hogy ne rontsa az összképet, mert nem számít, hogy hamis, a lényeg, hogy jól mutasson, elsőre drágának hasson, a többi senkit nem érdekel.
Tegnap nem értesz, ma nem érdekellek, holnap már nem is gondolsz majd a rosszra, ne félj, nem fogok fájni, mert elmúlok majd szépen, és maradnak a képek meg a levelek a dobozban, talán néhány ottfelejtett ruha, ennyi vagyok, tárgyak, amik pénzbe kerülnek - akkor engem is meg lehet venni, úgyis a pénzért vagyok, nem igaz? Ne süssétek le a szemetek, magad is mondtad és magad is ezt gondolod, nem kell ezt szégyellni, sokkal inkább azt, hogy ezt nem mondja ki senki, csak legyint, hogy én vagyok a következő a sorban, aki ezért jött, ezért van és ezért marad.. Marad minden a régiben. Maradok én is a régi, mert lehet, hogy már nem változom, lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy egyedül maradok a véleményemmel, lehet, hogy eltűnök hirtelen, és kitisztul minden, és mindegy is lesz egyúttal.
Én én vagyok, keserű és pesszimista, és öntörvényű és nyegle, és lehetek mindig ilyen, és gondolhatok a rosszra - csak most azt nyelem le, hogy ez senkit nem érdekel. Lepottyanok, elgurulok, kicsi és tehetetlen vagyok, nem motivál, nem agitál, alszik-eszik, mást nem csinál, hiteltelen, a szája jár, az is minek. Este van, este van, nyugalom - nagyott koppanok, hidd el, eztán már hallgatok - most a többiek jönnek, a pálya szabad, minden adott - hogy mutassa mindenki más, értelmetlen volt az ugatás, hallgatok - itt vagyok.