Lilára húzott szemmel, szürke kardigánban állt, nézte, ahogy ülünk ott sorban, várta mindenki, hogy szólítsák, ő meg jártatta jartunk a szemét, álmosan, ahogy mi is. Olvastam éppen, belemerültem a könyvbe, megszoktam, hogy a félpercért másfél órát ülök itt, hát készültem, könyvvel, türelemmel, kitartottam. Háromnegyed óra telt el csupán, ő kijött, bement, telefonált, libbent a kardigán, megigazította a haját, és élénkebb lett a szeme is - akkor behívtak, hogy legyek kedves és mi a panaszom.
Panasz, az nincsen (illetve nem hinném, hogy itt, ha nem is megértő fülekre - arról már lemondtam - de legalább meghallagatásra találnék) csak receptet szeretnék, mert még nem állok úgy a világban, hogy megtehetném, így kérem szépen a gyógyszert, aztán sietnék, munka van.
És a májfunkció? A mi? És ha leáll a májam, és összeesek az utcán? És az majd az ő felelőssége lesz? És na húzzak innen, a háziorvosomhoz el, mert amíg nincs lelet, nincs gyógyszer sem, és nem érdekel, hogy a hétvégén kell elkezdeni a következő csomagot, akkor miért nem gondolkoztam előbb és mentem vérvételre idejekorán. Hát most eredjek innen (a fenébe el) mert itt aztán se receptet, se semmit nem kapok, örüljek, hogy nem két pofont a felelőtlenségemért (és ha leáll a májam, akkor azért én leszek a felelős) - jónapot.
Közben az "orvos" - mélyentisztelt tekintetes doktorúr őszentsége válla felett villan a barna szem. Menjek csak, ne háborodjak fel, ne kérdezzek, ne akadékoskodjak (nehogy leálljon a májam) - csak menjek szépen, beszélünk kinn. Erre doktorunk felháborodik, hogy ő csak ne szóljon bele, senki nem ír fel senkinek semmit, mert nincs egy éven belüli eredmény, és sem ő, sem senki nem vállal felelősséget, és én csak menjek innen, a háziorvosomhoz - mire én, hogy több, mint egy éve járok ide, és eddig nem volt semmi prbléma, és engem nem tájékoztatott senki - tudom, hogy felesleges a vergődés, de nem tudok csak némán és rákvörösen ülni- de akkor engem a doktorúr akkor most tájékoztat, hogy kell a vizsgálat, midenféle, és mindig, és most meg eleget szellőztettem a szám, őt meg várják a betegei, alászolgája.
Mint egy megvert kutya, kivonulok. Sem kedvem, sem időm, sem erőm nincs ehhez a cirkuszhoz, hogy bevonulok, mint páciens, és csak épp fel nem pofoznak, hogy egészséges és tünet- és panasz- és szövődménymentes vagyok, és csak megelőzni szeretném azt, amire még nem állok készen, és akkor ezt kapom két marékkal az arcomba, hogy bár semmi bajom, de hazafelé, ha nem vigyázok, és nem eszek elég vitamint meg a főtt zöldséget a levesből, akkor leáll a májam, aztán nekem annyi. Se több, se kevesebb, pont annyi.
Hát kösz.
Kijön utánam - velem - csak épp a karom nem fogja meg, hogy ne boruljak ki, és ne aggódjak, és ha meg tudom oldani, jöjjek vissza délután - még jó, hogy pont ezért kértem magam délutánra, hogy délelőtt - én naív - el tudjam intézni az ügyes-bajom dolgaimat. És az egyetemen még nem is voltam, de ezek után azt hiszem, mindegy is, hogy megyek-e, a péntek reggeli megaláztatás megvan már, ezzel elleszek ma egész nap. Hozzám lép, hogy ne aggódjak, jöjjek vissza nyugodtan, addigra már jön egy másik orvos, és hogy keressem őt, és hogy semmi baj, de hogy ez a doki ilyen, és én meg állok vérvörösen, értetlenül, hogy a megelőzés, a védekezés miért ekkkora dráma, és hogy nagyobb görény lennék-e, ha nem leállófélben levő májjal, hanem egy abortuszkérelemmel fáradtam volna be ma reggel a nyilvánvalóan kedves és jóravaló "orvoshoz".
Bár lehet, hogy csak annyit kellett volna kérdeznem, hogy akkor mennyi? De állami rendelőben nem vagyok, nem voltam és nem leszek hajlandó egy petákot sem senki zsebébe csúsztatni. Egy nyamvadt receptért. Na persze.
Holott egyben igaza van - tudom. Nem jártam és nem járok szűrővizsgálatokra - mert én is abba a naív és hanyag társadalmi rétegbe tartozom, akik nem járnak szűrésekre. Sem fogorvoshoz, sem háziorvoshoz, sem vérvételre, sem hajdiagnosztikára, sem kozmetikushoz, sem wellnessz-fitnessz, de még csak lelkisegély-szolgálat sem. Eloldalgok, vörös vagyok, mint a rák, egyébként is dühös, ettől meg méginkább. Sietek, csak bemegyek az egyetemre, de csak félig intézem el, amit kell, épp eléggé készen vagyok holmi további egyetemi megaláztatások nélkül is.
Rá gondolok. A kontrasztra gondolok. A lilára húzott, kedvesen csillogó szemekre gondolok. Ahogy hozzám szólt, hogy nyugodjak meg. Hogy ne foglalkozzak vele. Hogy ő ilyen és kész. Váratlanul ért a támadás, és nem hittem volna, hogy éppen egy nővér, a legkevésbé megbecsült egészségügyi dolgozói réteg egyik tagja áll majd mellém. Hogy nem vár cserébe semmit, csak annyit, hogy köszönöm. És mikor visszamentem - mint a megvert kutya, behúzott farokkal délután - akkor csak rám mosolygott, és odaadta a receptemet. Én meg elsunnyogtam, mert ha tudtam volna, hogy ott lesz, hogy már készen vár a recept, legalább valami apróságot vittem  - vihettem volna, mert végtelenül hálás voltam egy enniyre semmi dologért is. Mosolygott. Mosolyogtam. És elcseszettül indult a napom, és vacakul folytatódott, és ramatyul sikerült az estém is, de mégis, jó napom volt, jó volt ez a péntek, mert találkoztam egy jó emberrel. Aki ismeretlenül is őszintén jó volt hozzám. Köszönöm.