Elfogynak szépen, egyre kevesebb az érv, egyre kevesebb az idő, a kedv, a lelkesedés. Tavaly októberben, idén áprilisban, májusban, aztán jövőre, a kultúrfővárosban, aztán a nyáron, meg szombaton meg előbb-utóbb. Olyan szépek, olyan kedvesek, olyan kiegyensúlyozottak, biztosak a dolgukban, mintha nem először csinálnák, pedig ugyanolyan kezdők, mint bárki, aki először kötelezi el magát.
Van, aki hosszú évek után - mert már annyi éve együtt vagyunk, akkor miért ne, vágjunk bele, meg kinek van kedve elölről kezdeni a "Te-melyik-gimibe-jártál" és "mi-anyukád-kedvenc-virága" zsákutca-köröket futni - és akkor az egyedüllétnél még mindig jobb, ha benne maradunk ebben a langyos iszapban, ki tudja, fog-e még így szeretni valaha valaki, szóval ilyen is van. Így is lehet, így is jó. Sokfélék vagyunk, nincs bevált recept, csak ilyen és ehhez hasonló közhelyek. Aztán az évek után sem, mert mi már csakazértsem, mi megvagyunk, nem kell a papír, ő nem olyan, ő nem akarja. Vagy nem mondja, és aztán egyszercsak jön egy másik, aki ígéri, aki kedves és kérdez és tervez és kalap-kabát. Ha csak néhány hétre is, de talán jó azt hinni, hogy valaki végletekben gonolkodik, és hogy az egyik végleg tervez, míg a másik csak halogat. Halogat már évek óta - mert neki így kényelmes, mert ő nem akar többet, nem tudja, nem érzi, nem érti és talán nem is érdekli. Akkor meg minek.. És aztán jön egy másik, csillogó szemekkel és ígér és bedől minden, házasság, gyerek, múlt és jelen. És akkor is lesz másnap, és volt, ami volt, odaadás, megcsalatás, virág meg vacsora. Jön, lát, győz és elszeret - és mesél, és boldog - a romokon és nem is sejti, hogy ugyanez vár rá is, de ha most így érzi helyesnek, akkor menni kell, tenni kell - mert nem lehet máshogyan.
De lehet hirtelen, tegnap semmi, holnap minden, nem kell egy év, nem kell fél sem - ha biztos, hogy ő az, akkor meg kell lépni, mert nincs mire várni. Holnap is lehet krach, de lehet, hogy nyerünk a lottón, és nem kell diploma meg jól menő, stresszes állás sem és nyugtatók, ha szeretet van - és ez elég - akkor nincs mire várni. Diplomára, jobb melóra, a jövő hétre, napsütésre, a következő holdtöltére - mindig van mire várni, fölös másfélmillára, a nagymama szülinapjára, a villanyszámlára, hogy megkeljen a ruha alatt a tálban a sütemény. Várj csak csendben, nézd a falat, tedd a dolgod, fiatal vagy, van időd, van kedved, akkor maradj szépen, nincs mit tenned, a Te életed, le kell nyelned. Anniyra hosszú a hét, annyira hosszú ez a nap.. Várj szépen. Fiatal vagy még.
Lehet csakazértis - anya tiltja, apa tiltja, hülyének néznek a haverok, verik a fejed a falba, hogy megnézted már lápmafénynél, hogy púpos, hogy sánta, hogy nincs foga..? De hiszen azt mondta, szeret..! Megcsalt? De nem nézett a szemébe, meg csak egyszer, akkor az nem is számít, meg csak ritkán iszik, meg nem ütött akkorát, csak nekiestem a szekrénynek, véletlen volt, bocsánatot kért.. Aztán eltelik pár év, és amilyen sürgős volt összeállni, lepapírozni, olyan hirtelen merül feledésbe minden és repül a kukába az anyakönvi kivonat, a közös fotók és a gyerek óvodában ákombákom rajzokkal díszített anyák napjára készített ajándéka is. És vár egy másik város, egy másik ország, egy másik földrész - mert elmenkülni az emlékek elől, elmenekülni valami elől, amiben hittem és amit mégis feladtam, ez a legnehezebb - elmenekülni önmagam elől.
Lehet sutyiban, hogy ne tudja senki, csak a két tanú meg mi ketten, minek szülők, minek násznép, minek a sok szerető(?) rokon és ismerős, aki mind annyira jól tudja, hogy csak a pénzről szól az egész, már kezdettől fogva - az első mondat - sziahogyhívnak, a második - add csak ide egy kicsit a pénztárcád, mit is mondtál, hány hitelkártyád van..? És ekkor talán jobb lenne mégiscsak elbújni - igaz, hiába, mert ezt mindenki tudja, hogy csak a pénz miatt van minden - de bármennyire is sért mindenkit, nincs helyük ott, abban a távoli, ködös talán-soha-el-nem-érkező pillanatban, mert nem szeretetből vannak ott, hanem tele előítélettel, hogy na, csak sikerült addig helyezkedni, hogy aztán most itt vagyunk. Csak a pillanat és mi lennénk, semmi és senki más, de ezt meg nem lehet, mert ez még annál is nagyobb sértés, mint amekkora anyagias dög vagyok.
Hatalmas csinnadrattával, kétszáz vendéggel, ezerötszáz fotóval, két napon át, földközi-tengeri hajóúttal, míg a szem ellát, csak mulat a nép, issza borát - a társaság fele azt sem tudja, ki van kivel, de nagy a család, fotózás a Nagyerdőn, szertartás a Nagytemplomban, akkora vacsora, hogy megrogy az asztal, de aki ott volt, emlegesse évek múlva is, hogy igen, ők aztán megadták a módját, micsoda mulatság, micsoda család. És bátrak és szépek és erő sugárzik a szemükből a képeken és csak az árulja el, hogy talán féltek ők is, ahogy az oltár előtt szorítják egymás kezét - de ott vannak, győztek, odaértek - és a diadalittas mosoly, ahogy kilépnek a fényre, abban minden benne van. És gurul a láthatatlan, ezermázsás kő a hivatal lépcsőjén lefelé - hogy az annyi hónapon át tartó odaadás, szeretet, hűség, odafigyelés, áldozat - meghozta gyümölcsét, itt vagyunk, legyőztük egymást és önmagunkat és egyek vagyunk, és csak Mi vagyunk és szemben Velünk mindenki más. És megszerveztük, megcsináltuk - és itt van mindenki, a hatalmas család és ma mind minket ünnepelnek, hogy igen, létrehoztunk valamit - ami csak a miénk, de mégis, büszkék ránk és hogy vagyunk egymásnak és hogy ők itt lehetnek velünk és része lehetnek a pillanatnak.
Vagyunk - míg a halál, egy szépszemű másik, egy bedőlt hitel, egy karambol, egy nyári vihar, egy odaégett palacsinta, macskaszőr, gyereksírás vagy gyermektelenség vagy a harmadik, nemkívánt gyerek, vagy a jóakaró ismerős, a mindig mindent jobban tudó család el nem választ. Két év múltán a drogos múlt miatt, hosszú évek után a gyermektelenség miatt, vagy mert a köldökzsinór még nem bírt elszakadni a szülői ház felé, vagy mert elfogyott a pénz, vagy mert egyszerűbb a varázst valaki mással újra megtalálni, hiszen annyira fiatalok voltunk még, mikor bevállaltuk, hogy így legyen. Lehet azért, mert apát egy "becsúszott" baba sem hatja meg - én szedtem a gyógyszert, nem értem, hogy lehet... Vagy még nem éltem eleget mégsem, és akkor úgy gondoltam, de mostmár máshogy gondolom, és a hétvégén elvinném a cuccaim. Vagyunk - hát így vagyunk, és elfelezzük a könyv- és dvd-gyűjteményt, csak az ülőgarnitúrát kell eladni, mégiscsak bőr, jó pénzt ér.
De nem kell papír, nem kell ígéret, nem kellenek szép szavak ahhoz, hogy mégis az életed része legyen, elég egy illat, egy hangulat, egy meghitt pillanat, amit nem ad már többet senki, és beleírja magát a nagykönyvbe, és ott marad végleg, hiába áldozol másra tíz évet, házat, gyereket - súlytalan. Benned marad, a részeddé válik, ha megérzed azt az illatot, ha megérzed azt az ízt - mindig csak őt jelenti majd, az a zene, az a hely, mindig-mindig veled marad. Hurok a nyakad körül - megőrjít, fojtogat, megöl - ha nem bírod egy kis, hátsó fiókba tenni és mellette önmagad lenni - akkor irány a kenguruk földje, és ha elég erős leszel, hát őt majd legfejjebb lapátra teszed és szépen felkötöd magad.