plüss_Teknős

Régen szerettem nagyokat enni, régen szerettem hajnalig ébren lenni, régen mentem, ha hívtak a hegyek, régen nem féltem, hogy önmagam legyek. Régen olcsóbb volt a vajas kifli és kisebb is volt, de valahogy mégis finomabb. Régen pállott szagú volt a zacskós kakaó, nem tetra-pakkos, fényes-dobozos. Régen volt idő levegőn lenni, sétálni a hegyen és megváltani a világot. Régen volt mit megváltani a világon, nem csak teltek a napok, egyik a másik után, és csak számolom, hogy még kettőt alszom, és végre hétvége van. Régen volt illatos, ragyogó szirmok illatával teli, ragyogó tavasz, és nem csak a tikkasztó, végtelen-szikrázó nyár, amikor a tó vize húgymeleg és a palacsinta vékonyabb, mint az ujjam. Régen olcsó vonatjeggyel jártunk, és megettek az állomáson a szúnyogok, miközben szívtuk a vas meleg-savanyú szagát, és szállt a hársfa virágpora. Régen a kútból ittunk, langyos, fémes ízű, zavaros vizet, az azóta szétmállott padokon dekkoltunk, és a vonat késett, és a nap lement.
Régen nem volt ennyi üzlet, vagy csak nem tudtuk, hol vannak, régen nyúlottabbak voltak a felsők és fakók a nadrágok és régen szerelemgyerek volt az a pulcsi, ami ma már csak ballasztként begyűrve kirándul velünk. Régen vízköves volt a kád és maszatos a csap és a hűtőben egészen ismeretlen organizmusok tenyésztek, és lassú volt a net és strapabíró a mosógép.
Régen az emberek összejöttek, szerették egymást, együtt söröztek, együtt aludtak, aztán unalmas hétköznapok jöttek és csendben szakítottak. Régen visszaadtam a fogkefét és elhoztam az alvós pólóm, és nem bántam, ha a másolt dvd-k maradtak. Régen csak töröltem a telefonszámot és másik busszal jártam reggelente.
Régen többet teáztam, kevesebbet káromkodtam, lassan járt az eszem, de tudtam a válaszokat, keveset kérdeztem, sokat nevettem, és tudtam, hova megyek, minek megyek és miért késtem el már megint.
Összevissza eszem, sokszor meg sem nézem, csak egyek már valamit, mert kopog a szemem. Elalszom, sokszor már a híradón, és rossz álmok gyötörnek, vagy fáj a fogam, vagy veszekszenek a szembe-házban, és még a macska is lopott egy dió vagy parafa dugót megint, és csak úgy csattog a parkettán. A vajas kifli drága, vajat hírből sem látott, hatalmas, nagy kanyarok a kiflik, de belül csak buborék van, se íze, se tartalma – a hajdanvolt illat meg már az emlékeimben is alig él. Kakaót nem veszek, minden a koffein bűvölete tölt be, csak kávé legyen, a túléléshez, a napot átvészelni néhány kávé épp elég.
A levegő árad, a beömlőnyílásokon át, kicsit gépszagú, valami fertőtlenítő lehet benne, vagy illatosító, vagy csak a por, a tetőről vagy a szomszéd toronyból, vagy a szomszéd univerzumból, ahonnan szívja a levegőt a gép. Legalább hűvös a levegő – a légkondi nagy csodája az elmúlt évtizedeknek. A napot sem felkelni, sem lemenni nem láttam hónapok óta – mert reggel csak kelünk, és megyünk az irodákba, mint valami zombilények, este meg csak kiköp minket a ház, és már sötétben, lámpafényben vonszoljuk magunkat haza, vagy vásárolni, vagy valamelyik szimpatikus bárba. Mert sosemvolt üzletekre leltünk, kihagyhatatlan akciókkal, és olyan helyeken iszunk olyan italokat, amikről azt sem tudtuk, hogy a világon vannak – e megtaláltuk, megszerettük és mostanra megszoktuk, hogy csak kelünk-dolgozunk, fekszünk, és közben sem jó, ha bogár mászik az asztalon, vagy kócolja a hajunkat a mindig máshonnan fújó szél.
Az ismerősök összeköltöznek, meg együtt építkeznek, meg közös hitelt vesznek fel, meg megcsalják egymást, meg gyerek jön, meg elválnak, és hetekig tartó hercehurca elvinni a hajdani közös cuccokat. És hova tegyük a gyereket, és megcsalások, és drámák és hatalmas telefonszámlák, és ideges kapkodás és értelmetlen fájdalom. Olyan bonyolult lett minden, vigyáznom kell, hogy mit mondok, hogyan mondom, mondom-e, meg kell gondolnom, hogy teszem fel a kérdést, és meg kell gondolnom, hogy kérdezzek-e, de azt is, hogy hallgatok, mert biztos nem érdekel. Magamban káromkodok, sokat. Sokszor azt sem tudom, hol keressem a választ, vagy nem is értem a nekem szegezett kérdéseket. Visszakérdezek, hogy aztán csak még zavarosabb legyen minden, elkedvetlenedem és a talán mosolygósan indult reggel hamar dühös délelőttbe, ingerült délutánba fordul, hogy aztán megint túl legyünk egy keserű napon. A polcon gyűlnek a lejárt szavatosságú, jobbnál jobb teák.