plüss_Teknős

Szóval mikor úgy indul a nap, hogy hibát hibára halmozol, és tönkreteszed más jól végzett munkáját, és még neked áll feljebb, és aztán csak égsz, mint a rongy, hogy ez és ez és ez is el van cseszve, akkor olyan jó lenne egy kis rés a falon és annyira kicsinek lenni, hogy csak elbújhassak, és ne kelljen többé előjönnöm, de legalább a mai napon ne. És megint nem tudok mást, csak nyavalyogni, hogy mi nem megy, szar szembesülni egy napsugaras reggelen azzal, hogy ez a nap is egy a sok közül, amiért nem volt érdemes felkelni sem. Annyira szeretnék másmilyen lenni és máshogy állni a dolgokhoz és valóban a jót látni és nem a hibákat észrevenni, és lehetőséget, nem pedig kibúvókat keresni és kihívásokat találni, nem kifogásokat sorolni. És megint egy nappal többet pazaroltam el a semmire, megint egy nap, ami nem visz sehonnan sehova, amitől nem lettem több sem én, sem senki más. Az ember azzá válik, amiben hisz – én nem hiszek sem magamban, sem a lehetőségeimben, nincsen kitűzött célom, és így talán nem is haladok semerre, és mindemellett borzasztóan elkeserítő a saját céltalanságom és a haladás, a lendület hiánya és az ezekből a baromságokból fakadó ellentmondás. Hogy mikor már azt hinném, hogy minden mannyire jó, és hogy igen, talán végre eltelt egy nap, mikor nem csak sajnálkozom magamon, akkor reggel karambolozok, délelőtt elszarom valakinek a félnapos munkáját, szar az ebéd és délután meg már kettőig sem látok a görcsöléstől, a kimerültségtől. Próbálkozom, bukta, felkelek, mosolyogva ruinálom a következő akadályt, és aztán nem marad más, csak a kihűlt kávé meg a fájó derekam. Tele voltam kérdésekkel, tervekkel, ötletekkel, erővel, nevetéssel, és keresem a korábbi tenyérbe mászóan jópofizós énemet, de a poénok ellaposodtak, az arcom szürkébb, a felfogásom lassúbb… Csak a tenyérbemászó maradt.
Tíz éve lelkes voltam. Könnyelmű, felelőtlen, de nem történt semmi, nem érdekelt senkit. Most meg egy vákuumban érzem magam, könnyelmű vagyok, felelőtlen, hanyag, alig kapok levegőt a korábban semmire nem allergiás orromon, fáj a csontom, nem bírok futni, nem tudok fogyni, nem tudok jól aludni, őszintén nevetni, bátran igent vagy nemet mondani, mert a kérdésekre nem tudom a biztos választ, vagy már nem értem magát a kérdést sem. Mit számít, milyen voltam tíz éve? A mostani életemből nem ismert senki akkor, és hiába kapaszkodom ezer biztos pontba az akkori önmagamból, az már sehol nincs, a világ más, az értékrend más, más jó és más rossz, más fontos, és más dolgok vannak leejtve és ahhoz még fiatal vagyok, hogy nosztalgiázzak, ahhoz meg öreg, hogy próbáljak úgy csinálni, mintha minden mindegy lenne és a dolgok nem nekem kedvezőtlenül változnának. Haladnom kéne, de csak aludni szeretnék, erősnek kéne lennem, de csak csöndet szeretnék, annyi mindent kéne tennem, de csak elbújni szeretnék, oda, ahol nincsenek határidők, nincsenek érthetetlen kérdések, megoldatlan problémák, vállamra rakott terhek, szürke hétköznapok, szmog, autók zaja, kifagyott internet. Csinálnom kéne, vagy hagyni a fenébe. Mindent. Elegem van a saját, kudarcot kudarcra halmozó, hamvába halt próbálkozásaimból. A halogatásból. Az önsajnálatból. A képmutatásból.
Mivan már, mikor lesz megint pörgés, mikor lesz megint jó, megint a helyükön a dolgok, mikor lesznek megint kimerítő, szívderítő kalandok, ágybazuhanás, álomtalan, pihentető, ma este-már-minden-mindegy alvás?
Tér. Fény. Levegő. Koncentrálj a jóra!