/fallinlove.jpg)
Elég sokan eljöttek, ahhoz képest, hogy alig másfél hete szervezzük a bulit. Nyár van, mindenki ráér - már aki, könnyen beszélünk úgy, hogy még két hét van iskolakezdésig, más meg már régen dolgozik, nem várom, hogy én is átkerüljek a klubba.. Két napja heverészünk a teraszon napközben, a nap ezerrel süt, egészen forrók a csempék. A macskák a fűben vakaróznak, nevetünk a kicsiken, olynan bicebócák még, éppen csak megállnak a lábukon. Ha megijdenek, elszaladni sem tudnak, gyengék még. De szépek nagyon, azt hiszem kettőnek már gazdája is van, aranyosak. Ha nagyon megsütött bennünket a nap, behúzódtunk a cseresznyefa árnyékába, pont a terszra lógnak az ágak, tavasszal csak kiülünk és az ölünkbe potyog az érett cseresznye, de jó is ez.. A macskák meg a faágakról másznak át a tetőre, hogy a padlástér ablakán lessék, aki még alszik, de már a hasára süt a nap.
Meleg van, pedig még 11 óra sincs, a többség már elviharzott, reggel ébredtek és ment, ki merre látott, még van egy nap a hétvégéből, amibe minél több bele kell, hogy férjen. Jó volt ez az este, mozgalmas, vidám, bár ezt azért nem mindenki mondhatja el...
Most a fűben pillogunk, a teknőst nézzük, ahogy a kiscicáknál szerencsétlenebbül törtet a fűben, annyira szeretem nézni, ahogy jön-megy, nagy duzzogva, újra meg újra, maga sem tudja merre, csak tovább-tovább, egyenesen ki a világból. Reggeliztünk már, most süttetjük magunkat a nappal. Nem aludtam sokat, álmos maradtam, jól esik a meleg. Kicsit zavartan pillantok körbe, hogy ki hogyan vészelte át az estét. Sütögettünk, ital is fogyott rendesen, bár senki nem aljasodott komolyabban, illetve aki nem bírta, az hamar eltette magát holnapra, rutinos fogyasztók is vannak néhányan.
Ja, igen, láttam, hogy veszekedtek, de hogy is volt? Komolyan? Egy ilyen hülyeségen összekaptak? Dehát ittak mindketten, ennyi eszük van, hogy ezt ilyenkor kell megbeszélni. Én nem szólok bele, most találkoztam velük először, semmi közöm hozzá, de szerintem akkor is gáz - majd alszanak rá egyet és megbeszélik.
Ki? Ja, az a vékony lány? Mikor jöttek össze? Nem, nem emlékszem rá pontosan, a szőkébb? Alig beszéltem vele. Pedig mindig egyszerre álltunk a grill mellett, mikor megsült a hús. Kedves mosolya van, majd meglátjuk, mi lesz belőlük.
Ő meg hogyhogy egyedül jött? Van barátnője, nem? Ja, hogy dolgozik valamerre vidéken. Igen, gondoltam, hogy tanul, na sebaj, majd lesz még ilyen buli, aztán találkozunk vele úgyis. A srác aranyos volt, sörökkel meg talált valami pálinkát is, aztán idétlen vicceket mesélt, jó fej, komolyan.
Hogy mi hogy aludtunk? (pirul) Jól, el is fértünk, meg nem volt meleg sem nagyon, kényelmesen, igazán. Zavarban vagyok, mellettem fölényes a mosoly. Vártam a kérdést, nem készültem válasszal, mert a gyomrom még most is egy gombóc, akkor mi is volt ez?? Este-éjjel már hulla voltam, de szerencsére nagyjából egyszerre fáradt el a társaság, aludjunk. Te itt, te ott, ti a másik szobában, ti meg akkor ott, ha nem gond, együtt, mert ennyi ágy van. Persze, nagyok vagyunk már, sziasztok, jó éjt.
Két párna, két takaró, széles ágy, tiszta játszma. Én belül, ő kívül, neked is jó éjt. Fészkelődöm, átkarol, magához húz. De ez semmi, ismerem, tudom, mizujs, tudja, mizujs, a közelség nem para, alszunk, szép álmokat. Kis madárkának érzem magam, még egy mozdulat és eltörök. Alig kapok levegőt (vagy csak nem merek lélegezni?), annyira jó ilyen közel, kedves, jó illatú, finom, én meg meghalok a félelemtől. Órákat ültünk lenn, beszélgettünk, a többiekkel frocliztuk a közös ismerősöket, simogattam a hátát. Hónapok óta ismerjük egymást, ő másra hajt, én mással vagyok, tulajdonképpen jóban is lehetünk, nem igaz? De most eltört valami, jó értelemben. Érzem, ahogy a mellkasa a hátamhoz ér, hogy gyorsan lélegzik, a szíve rohan, ő is fél(?) - de hiszen csak alszunk, ha máskor nem is volt még így, akkor is, nincs ebben semmi, nem igaz? Megsimítja a hajam, a nyakam. Ez már veszélyes, nincs benne a szabálykönyvben, hogy mi a helyes válasz. Hogy van-e helyes válasz, hogy van-e válasz? Megijeszt. Nem tudom, mit kellene tennem, ez az első lépés, ő lépett, eldönthetem, hogy engedem-e a dolgok már félreérthetővé alakulását. Megfogom a kezét, simogatom az ujjait, ezzel is időt nyerek, egyre nő bennem a félelem. A fülembe súg, megfordulok. Halkan suttogunk, nevetünk, hárítom őt, erős vagyok, össze kell szednem magam. Az arcomat simítja, én az övét, meg akar csókolni, kitérek, nem lehet, ez nem így működik. Nem tudom, mennyi idő telik azzal, hogy ő vadászik rám, én igyekszem megértetni, nem lehet. Aztán ő győz, és megcsókol, feladom, elvesztem, erős akartam lenni, és nem voltam az. És tudom, hogy szemét amit teszek. És hogy alig ismerem őt, ha hónapok óta is. És hogy engem vár valaki, valahol. De eddigre már mindegy, akárki akármit mond. Akkor, ott nem számít, semmi más. Reszketek, izzadok, levegőért kapkodok, félek, és nem kell a csók után semmi, csak hogy fogjon erősen, vigyázzon rám, mert zuhanni kezdek a semmibe, és gyűlölöm magam a gyengeségemért, de itt és most ez volt a helyes, mégis. Nem vagyunk egyedül, áldom a szobabeosztást, mert nem lenne megállj, csak a zuhanás a semmibe, egy értéktelen egyéjszakás kaland, ami nem vezet sehová. De nem vagyunk egyedül, szerencsére.
Nagynehezen alszunk el, szorosan egymáshoz bújva, el sem hiszem, hogy ekkora szeretet vehet körbe, szinte beborít, testileg-lelkileg egyaránt. Reggel arra ébredek, hogy könyököl felettem, nézi az arcom. A mellkasára bújok, zavarban vagyok, nem tudom, mit mondjak, tegyek, nem működök még. Átölel, a hajamba puszil, mosolyog. Csókot kapok, mintha sokadszor ébrednénk így. Félek, mert reggel van, és le kell mennünk a többiek elé-közé, és semleges arccal elfogyasztani a reggelit. Nem beszélünk, átöltözünk, lemegyünk. Egymás mellett ülünk ugyan, de nem nézünk egymásra, nem ér hozzám. Aztán kinn fekszünk az udvaron, na és ti hogy aludtatok? Rápillantok, kényelmesen, jól, igazán, elfértünk, meg minden. Mosolyog, én meg azt sem tudom, hova nézzek, a fűben hasalva a karomra fekszem, én is mosolygok.
A délelőtt eltelik, lassan ő is megy haza, dolga van még, aztán vissza a városba. Kikísérjük, búcsúzunk, kettesben maradok vele a kocsiban, zavarban vagyok. Megölel, szorosan, jó illata van, mosolyog. Hívlak, vigyázz magadra. Egy csókot ad, én alig látok, a félelemtől. Besétálok, na miVolt, miVolt? Semmi, igazán. Összebújtunk, aludtunk, komolyan, nem volt semmi. Nem merek még egy apró csókot sem elárulni, mert nem lesz ebből semmi, nem akarok hiú ábrándokat kergetni, nevetség vagy megvetés tárgyává lenni, az este a miénk volt, csodálatos volt, és nem akarom, hogy tudja és ítéletet mondjon róla bárki is.
Mozgalmas a nap, este mi is megyünk vissza, nem gondolkodom, ezer a tennivaló. Pakolunk, takarítunk, ki mosogat? Melyik fiú sikálja meg a grillt? Én tuti nem, nekem megy a buszom, én meg allergiás vagyok, nekem meg leesik az ujjamról a gyűrű.. Van munka bőven. Aztán összepakolunk, mindjárt itt a busz, szuper volt a buli, még sok ilyet, puszi mindenkinek, sziasztok.
És jön két sms. Másnap hív. Két nap múlva mozi. Következő héten ismét. Minden nap beszélünk, van, hogy többször is. Bátorít, árad belőle valami megfoghatatlan - azt nem mondom, hogy szeretet, néhány nap után..
Aztán én erős vagyok, és megteszem, amit a másik oldalon kell. És aztán egy újabb hétvége, és még egy hét, és még egy, és aztán az első kerek hónap. Aztán a második. Kisebb döccenők, első nagyobb problémák. Megbeszéljük. Aztán karácsony, meg szilvezster, meg tavasz.. És a második nyarunk. Tavaly ilyenkor már ismertük egymást! Évforduló, szerelem. Közös mindennapok, bulik, hétvégék, karácsony, azóta is.
Ő volt az erősebb, és az ma is. És ez így van jól. Szeretem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.