/mécses.jpg)
Várj, még ezt a mécsest meggyújtom, úgy szeretem a kedves, gyenge fényt, na, meg is vagyok, igazán hangulatos így. Eltelt egy újabb nap, itt vagyunk, nyúzottan, de együtt mégis. Jó így, annyira várom mindig.Nézem, ahogy csúszik odébb az árnyék a falon, lassan múlik az idő. Félhomályban, magamba süppedve ülök, bár itt vagy te is, de jó így bezárkózva lenni is, mint egy virág. Nézem a tapéta apró repedéseit, a kiálló kis forgácsfoszlányokat. A felső sarokban már kopott kicsit a festés, meg lejön a gipszkarton is kicsit. A fa ablakkeret sem tart sokat, ha fagy kinn, érezni, ahogy behúz a hűvös, hiába sivít a fűtés. Nem irigylem, aki kinn alszik mostanában, mikor nyáron a gólyatáborban először aludtam sátorban, azt hittem, a lelkem kifagy, iszonyú volt, pedig nem sokkal volt hűvösebb, mint tizenöt fok. Pluszban! Most meg röpködnek kinn a mínuszok, nehéz lehet, na.
El kéne vinni már azt a fránya ágyneműtartót is, nem? Csak a helyet foglalja, meg leárnyékolja a radiátort. Ráadásul nem tudok porszívózni sem alatta. Na de ha eddig elfért, akkor nehogy már most legyen útban, igazad van. Csak a függöny is mindig beleakad.
Kellemes meleg van, búg a fűtés, de a kezem mégis hideg. Jó, ahogy idebújsz, szeretem hallgatni, ahogy szuszogsz, hazaértél végre. Elég jó így. Közben elkalandozom, hogy mi volt itthon ma, meg hogy mi vár holnap, mert azért van mit tennem. Nem kaptam választ a levelemre, pedig vártam nagyon valami előrelépést, de időm van még, legalábbis remélem. Akartam boltba is menni, de aztán inkább holnapra hagyom. A vasalással végeztem, igaz, ma is mostam, így megvan a holnapi adag is, száraz ez a lakás, már én is elkezdtem úgy köhögni, ahogy te a múlt héten. Igen, azt figyeltem, hogy a köhögésed sokat javult, szerencsére. Remélem, én sem leszek sokáig kehes, nem szeretek így ugatva köhögni.
Látom, hogy közben már máshol jársz, nem is baj, nemrég értél haza, fejben dolgozol még. Szeretem látni a szemeden, ahogy összeszűkül, a semmibe nézel és csak pörögnek a gondolatok. Jó látni a sikereidet, hogy mennyire élvezed a munkád.. Én is bízom abban, hogy találok valami jót. Úgy láttam, lelkesít, hogy keresgélek - nem akarok itthon ülni, te is láthatod. Jó, gépezz picit, addig én olvasok.
Messze járok, csak bambulom a könyvet. Régi gondtalan nyarak vannak a fejemben, mikor még lesz*rtuk a dolgozó nemzetet, tényleg ennyi volt a maximum, amit a nap mint nap munkába járó, akkor szánalmasnak tűnő tömeg iránt érezni tudtunk. Suli volt, aztán kongó délutánok, kis nassolások, vártuk, hogy ki indítja majd el a lavinát, hogy menjünk le, lógjunk együtt estig, éjszakáig. Szerettük egymást, a társaságot, a többiek hülyeségeit, vicceket meséltünk, puffogtunk a tanárok hülyeségein, mindig volt valaki felettünk, aki közutálatnak örvendett. Nem volt pénzünk, nem voltak terveink, nem volt semmink, csak valami belül, ami összetartott bennünket. Nem érdekek fűzték egymáshoz a bandát, senki senkinek nem volt az üzletfele, az ügyfele, a partnere, a beszállítója, a semmije. Üzleti szempontból értéktelen suhancok voltunk, lényegtelenek, sem célközönség, sem viszonteladó, se semmi. Kicsik voltunk, messze mindentől, a lakótelep kapszulájába zárva.
Aztán nagy váltás következett, egyetem, nagyváros, nagyvilág. Minden gyors lett és kapkodó. Az információ lett fontos, az individuális előrejutás. Aki előbb tudja, jobban tudja. Szétfröccsent a banda, mindenki másfelé ment, eltávolodtunk, lehet, hogy nem is voltunk közel igazán soha. Elmúltak azok a napok, mikor a padtámlán még volt miről beszélni, mikor még tudtunk valamiről beszélni. Most már nem elég egy rozzant piros pad, kávézni meg ebédelni járunk, meg vacsorázni, meg egymáshoz felugrottunkEgyPohárBorra, olyankor felnőttebbek vagyunk, mint az iroda teljes személyzete együttesen.
Ízléses zenét hallgatunk, és ízléses ruhákról beszélgetünk, fojtott hangon, finomkodunk. Nincsenek disznó viccek, vállveregetés, nem biciklivel megyünk haza, gyalog meg pláne nem, van taxi, sőt, anyu autója helyett, ami nyilvánvalóan elérhetetlen volt annak idején, már van saját, vagy céges, vagy lízingelt, vagy kölcsön, vagy cserélt, vagy a haveré, de van, ez a lényeg. Most egy kávé annyi, mint a gimiben egy heti kajapénz, és a vacsora egy fogása annyi, mint annak idején általánosban egy egész havi menza.. A sport korábban kimerült a lakótelepi bringában, görkoriban, amiben estünk-keltünk, most szkvass, gokart, tenisz, kondi, drága sportok, messzi edzőtermekkel, a világvégén. Most uszoda van meg velnessz, annak idején meg nyáron a strand, gimiben nagy szerelmek bimbózásának helyszíne.
Szerelmek, amikben elégtünk, mint a molylepkék - sebek, amik ma is égnek, pedig csak néha, magam előtt is gondosan titkolva gondolok azokra a gyönyörű, de fájdalmas napokra. Azóta sem élt bennem valami tőlem annyira függetlenül, mint akkor az a szerelem, ami később beteljesült ugyan, de addigra méltatlanná vált saját magához. Azóta lehet, hogy csupán az érzésbe vagyok szerelmes, de vágyom arra a zűrzavarra, amiben csupán egyetlen pont, az ő szeme a tiszta, a biztos, a minden.
A világ most nagy, de szűkös mégis. Szeged egy óra kocsival, nem mintha gyakran járnánk arra, de messze van, és gyerekként a világ végének tűnt, pedig gyönyörű, szeretem. Senkim nincs arra, de majd igyekszem. Sopron is másfél óra, Miskolc, Debrecen, mintha itt lennének a szomszédban. Régen akkor voltunk nagy ászok, ha ki mertünk tekerni Öreghegyre, aztán meg attól voltam legény a gáton, hogy egyedül hazabuszoztam éjszaka, most meg már Venezia sem távolság, vagy Prága, Frankfurt..
Minden olyan gyors, precíz, pontos, terhelhető, stressztűrő, alkalmazkodó, rugalmas, ügyfélorientált.. Én meg úgy érzem, állok a nagy rohanásban, kapaszkodom, mert mi lesz, ha hirtelen fékez, és..? Rettegek attól, hogy ez a kedves hirtelen meghúzza a féket, és elesem, zuhanni kezdek és nem nyílik majd az ernyő, és nem áll alant senki, tárt karokkal, hogy elkapjon, és vigyázzon rám. Hogy figyeli a netet most is. Egyenletesen szuszog, látom a hátán, ahogy emelkedik a póló. Kattint, fókuszál, lelkes, megtalálta, amit keresett. Hosszú napja volt, fáradt, láttam a szemén. Ha szólnék hozzá, most nem hallaná, elmerült ő is a belső világba, együtt vagyunk, de egyedül, külön-külön. Szeretem.
Jó, nyugodtan gépezz még, még van egy fejezetem, azt elolvasom végig, aztán meg nézzünk valami filmet is, nincs még késő. Fújd el a mécsest, ne maradjon égve éjszakára. Nézd, milyen sötét van kinn, az előbb még derengett a nap. Már nem figyel, de megszoktam, én is ilyen vagyok.
Apró bőröket kapirgálok le az arcomon, a cselekvés értelmetlen, de jól esik. Lapozgatom a könyvet, nincs kedvem már hozzá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.