Fordulok kettőt, anyu már kint tesz-vesz, készül a kakaó, ez a csúcspont a reggelben, már hosszú évek óta. Elmaradhatatlan, megkérdőjelezhetetlen. Egy biztos pont a reggeli zűrzavarban, mikor mér nem vagyok se élő, se működő tagja a társadalomnak. Gyorsan öltözöm, egy sárga szempár sürget, hogy idő van, menni kell. Fülhegyezés, farkcsóválás, orral póráz felé bökdösés, türelmetlen nyöszörgés, értem én. Nadrág, cipő, kabát, gépies mozdulatok, az agyam még alszik, ezek csak az izmok, tudat alatt készülök el. Póráz a zsebbe, magammal kell vinnem, mert kösd meg, nehogy megijesszen valakit, meg elszaladjon valamerre.. Tudom, tudom. Sokszor egészen a vasútállomástól jövünk haza gyalog, póráz nélkül, csak ne legyen nagy a forgalom. Ha nyugodt vagyok, és szólok neki, akkor megáll a zebránál, meg az úttest szélén, és csak akkor indul el, mikor én is. Nem figyeli sem az autókat, sem a lámpát, annyira azért nem okos, de engem figyel, és érti, hogy ha én megállok, akkor neki is meg kell, és nem mozdul, amíg én nem teszem. Ügyes ő, és érzi, hogy bízom benne.
/seta.jpg)
Három lábon billeg lefelé a lépcsőn, kicsi kora óta így megy lefelé, nem tudom, miért. Ép mind a négy lába, a körme sem hosszú, mégis ilyen bicebócán halad lefelé. Megáll minden fordulóban, néz fel vissza rám, haladhatnánk gyorsabban is, mondjuk neki sürgősebb, mint nekem, de azért gyorsítok. Kilépünk a lépcsőházból, arcomba vág a hideg, de legalább ettől biztosan felébredek. Fázósabb vagyok még, a testem ágymeleg, az érzékeim tompák, lassan bandukolok a kis hölgy után, aki már egészen messzire előre szaladt a dombok felé. Szaglászik, egy kicsit itt, egy kicsit ott, olyan, mint mikor én sorban megnézem az e-mail címeimet, hogy jött-e levél. Aztán jön az ihlet, kis dolog, egy, kettő, kellett már eléggé. Innentől jobban figyelek, én sem szeretem a fűben lapuló kis aknákat, amit aztán biztos a frissen tisztogatott lábtörlőn veszek észre, hogy ma is szerencsém volt.. Szóval zacskó a zsebben, éberség, bajtársak, éberség. Megkönyebbült kapirgálás, természetesen a szélrózsa minden irányába, az ürüléket kivéve. Odaslattyogok, felszedem. Nem szégyen ez, elvtársak, nem szégyen. Még vagy tíz évig nem lesz gyerekem, de ha lesz, sem szeretném hogy majdani ürülékekbe való taposástól/tenyereléstől kelljen féltenem. Mert egy gyerek igenis játsszon a fűben, másszon fára, szedje össze a bogarakat, még ha ettől én frászt is kapok. És a fűben hempergés élvezet legyen, ne pedig para.Szóval, ma reggeli akciónk sikeres volt, kis játékkal kell lezárni a rítust, keressünk követ, vagy legalább egy faágat, ami tökéletes játék a maga egyszerűségében. Kő kerül ma terítékre, nem egy termetes darab, de a célnak megfelel. Dombnak felfelé dobom, így a lelkes kirohanás nagyobb erőfeszítést igényel, pattan a kő, kettőt is, én már nem látom, hol van, de elégedett arccal hamarosan megjelenik a hölgyemény, ha nem kellene tartania a követ, akkor fülig érő szájjal, megvan, elkaptam. Visszahozza, de nem teljesen. Nem tudtam megfejteni, és nem tudtam változtatni sem rajta, egy méterre hozza vissza nagyjából, és ott, ha kéremSzépen, akkor elejti. De nem hozza egy méteren belül. Engedi, hogy felvegyem, igyekszem nagyot dobni, de nem mindig sikerül. Már régen nem működik a trükk, hogy csak üres kezet lendítek, átlát a szitán, pedig több helyen olvastam, hogy nem látnak jól. Mostanra már, ha nem felőlem fúj a szél, és messzebb vagyok, mint 5-6 méter, már nem ismer fel, nem lát jól. De a hangra figyel, csak nem lát meg már.
Játszottunk is, megkönnyebbülten indulunk vissza a lépcsőházhoz. Még egy gyors rutinellenőrzés-szaglászás, nem járt erre azóta senki, mehetünk fel. Felfelé négyláb, lépcsőfordulóban visszapillantás - a következő lépcsőszakaszt mindig egyszerre kezdjük el, de mindig ő ér fel előbb, ha megugrom, ő is szaladni kezd, és fölényes pillantással tekint le rám, hogy akkor is ő a gyorsabb. Fent már kész a kakaó, amiből mindig jut neki is kicsi, enélkül nem teljes a reggel. Aztán szétröppenünk, szerencsére érti, hogy néhány óráról van szó, és hogy nem a világvége jött el, csak egy újabb munkanap kezdete.
Nem sokan vannak még az osztályban reggel, álmosan ásítozunk. A fő tanulósok még nem jöttek, így senki nem sopánkodik még, hogy te jó ég, vajon mi lesz a dolgozatban. Az első óra egyik könyvét lapozgatom, nem tudnám megmondani, hogy mi volt az előző oldalon, de pótcselekvésnek megteszi a papír pörgetése az ujjaim között. Lassan megjön mindenki, bár a vonatosok megint nincsenek, biztos késett a személy, szinte minden héten van olyan nap, hogy nem érnek be az első órára. Nem irigylem őket, mert ugyanakkor kelnek, mégis hiába dekkolnak a vasúton egy órát, vagy csak egy felet, annál mégis többet ér itt lenni a suliban. Eltelik az első óra, nem tudom, mivel, azt tudom, hogy töri volt, de hogy hol.. Merre.. Biztos meghalt valaki, de előtte háborúztak, meg trónviszály is volt, nagy egyet nem értés, felkelés, lázadás, felségárulás. A szünetben kajáltunk, jól esett, és most itt bambulunk, irodalom, fájdalom, mélabú, alliteráció, deux ex machina. Nézegetem, mi kell a következő órára. És számolom, hogy mennyi van még hátra, még a napnak a harmadán sem vagyunk túl. Nem baj, remélem, lesz még puncsszelet a következő szünetben is a büfében. Kiülünk majd a fórumba, majszolunk. Lássuk kedves szerzőnk következő, meghatározó versét, melyben elérhetetlen szerelmét élteti.. Igen tanárnő, már olvasom is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Doris · http://doris.blog.hu 2008.01.17. 10:47:55
Nagyon jól esett ezt elolvasnom. Köszönöm.