Csak elindulni nem volt kedvem, de jót tesz már annyi nap után kimozdulni kicsit. Zárom az ajtót, gyanús neszek, esik, megint. Na jó, visszamegyek ernyőért, mert a kapucnim sovány vigasz. Ajtó kinyit, hol az ernyő, úgy emlékszem, ide tettem, meg is van, a sapka alatt lapult a fiókban. Ajtó bezár, kapkodó mozdulatok, pedig nem sietek, de valahogy nem tudom lassan csinálni. Pikk-pakk, bezár megint, mehetünk. Még a zenét elindítom a fülemben, jól esik valami zörgés, eleget hallgatom az autók zaját, meg mások cipőkopogását, én is szeretnék szép kopogós cipőt, meg hozzá illő kosztümöt, meg munkahelyet, ahol egyrészt megkeresem a kosztümre valót, másrészt meg elvárják, hogy ki is nézzek valahogy, és ne csak nézzek-hallgassak befelé, és a mondandómat meg tartsam meg magamnak.
Bár ez sem feltétlenül igaz. Mert lehet hogy jobb lenne, ha mindig csak a bakancs, meg a bőrszandál? És farmerban a hátsó sorban, backoffice, csak nyomni az entert, és várni, hogy ebédidő, aztán meg irány haza? És hogy na ma csütörtök, akkor holnap péntek? És mivel nem tudok semmiről, véleményem sincs semiről, csupán arról, hogy a kajáldában ma is sótlan volt a leves. És minden hónapban kimeríteném az a-hitelem, és félnék, hogy jön a nyár után az ősz, és mindenki volt Krétán meg Rodoszon, de legalább két hetet a Balatonon, én meg a teraszon, és te voltál kájtozni? Meg hajókörúton? Én meg ezalatt gyroszozni, igaz, csak a Kiskörúton..
Na de szól a zene, csak valahonnan messze hallom, ahogy kopognak a cipők, motor sem zúg, majd a metró, csak érjek már oda, nincs rajtam sál, és befúj a szél, és a hideg ujjak a nyakamon, nem hiányozak most, a múltkor nem volt ilyen messze ez az aluljáró. Kis kék katonák a mozgólépcső tetején, tudom a jelszót, van bérletem, én ilyen tisztességes, ennek megfelelően a lúzer osztályba sorolható kis kripli vagyok, becsületes, ha beledöglünk is. Mosolygok, még az ellenőröknek is, de nem mosolyognak, nem rám vártak, nincs abban izgalom, hogy a bérletem érvényes és eredeti, a diákom is a sajátom, és van matricám, és nem vagyok sem ittas, sem hajléktalan, sem semmilyen szempontból megkérdőjelezhető. Levegő vagyok, a rendszerük nem érzékel engem, a radarszint alatt repülök, a mozgólépcsőn lefelé, a mélybe, a tömegközlekedés bugyrába, bár nem ez a legmélyebb, a Deák tér a legmélyebb, az meg azért odébb van. Mindennél van tehát lejjebb, na, le is értem, de jó meleg van, csak levegő nincs, a langyos széndioxid, szénmonoxid, ózon és nitrogénoxid molekulák csapódnak az arcomba a széllel/huzattal, elkélne valami antioxidáns, legalább néhány szem narancs, abban van ilyen állítólag, csak nem tudom, hogy kenni kell, enni kell, vagy csak elég, ha rápillantok a citruspultra a boltban.
Itt a szerelvény, sárgás szemmel, zúgva-bőgve, belül kellemes, családias a hangulat, minden kapaszkodóra jut 1,78 ember, nem is olyan nagy a nyomor, elvégre felfértem elsőre, nem igaz? Záródnak az ajtók, kérem vigyázzunk, ha lemaradtunk, csak magunkban anyázzunk, otthon a tükör előtt pipiskedve még nem volt ennyire sürgős, akkor most ne ezen a 3-6 percen múljon, meg vigyázat, a mérgelődés, a stressz árt a bőrnek, meg a szívnek, meg a körülöttünk állók, esetleg a sajátunkénál kicsit jobb kedélyállapotának is. De én azon szerencsések táborában vagyok, akik immár körön belül, a szerelvény hasában a Jónások, és törtetünk előre az alagútban, még három megálló, és ott vagyok, nem is kell sokat sétálnom az állomástól.
/recept.jpg)
Sorbanállás, beletörődő arcok, fizetünk, ellátnak, a baját mindenkinek, alaposan. Nekem nincs, szerencsére, vagy csak nem tudok róla, már évek óta majdKövetkezőReceptíráskorSzűrés, halogatok, pedig - vagy éppen ezért - semmi panaszom. Újabb sorbanállás, mivel nincs választott orvos. Aztán sorban ülés, majd szólítanak, közben hallgatózom - én már félkilenc óta itt vagyok, mégsem vizsgáltak meg, én meg megbeszélt időpontra jöttem, aztán nincs is itt a doki, nekem meg munkába kell mennem, én is az egészségügyben dolgozom, csak én fogorvos vagyok, basszus, ott nem így mennek a dolgok. Ja, maga még dolgozni megy? Én direkt szabit vettem ki, mert itt nem lehe haladni. A receptírás nem tart addig, míg ezt a mondatot leírom, ehhez képest másfél órája ülök türelmesen. Hoztam könyvet, negyed éve rejtvényújságot, előtte negyed évvel meg éppen valami vizsgára készültem, úgyhogy faarccal nekiálltam tanulni. Közben lesajnáló kismamapillantások apró szúrásait éreztem magamon, hogy nem tudok én nyaralni, meg nem tudom még, mi az élet, képes vagyok azt a szart tanulni, holott az életnek mennyivel nemesebb problémái is vannak, mint az egyetem.. Én meg laposan pislogtam rájuk, a kisebb-nagyobb hasukra, ami tüntető jelleggel púposodik mindegyiken. Van, aki áll, látszik rajta, hogy élvezi az állapotát, a hasa az élete része, a keze a pocakon, mert így természetes. Aztán van, aki aggódik, inkább dörzsölgeti, sem mint simogatja a hasát szorong, gondolom, az első. Van, aki felvág - nehezen jöhetett össze, vagy ezzel fogta meg a férjét - szinte fellöki a nagy pocakkal az előtte állót, pedig éreznie kellene, hogy meddig tart ő és az újdonsült családtag.. Hangosan sóhajt, önelégült arccal méregeti azokat, akiknek kisebb a hasuk, mit tudnak ők még.. Azok meg pláne menjenek a sunyiba, az olyan vesztesek, mint én, hogy még egy gyerekem sincs, hanem inkább a jegyzeteimre pazarlom a drága időm. Hát normális vagyok én? Majd harmincévesen akarok szülni? Más ennyi idősen már rég férjnél van, téged meg még csak el sem jegyeztek..?Aztán a másik véglet, akinek összejött, de fel is adta. Hatalmasra hízott, mert kettő, bár a hajdanvolt hölgyet elnézve legalább három helyett eszik, és mozogni meg nuku, nem lesz ő a régi már, ha Norbi jön, ha Alexandra, mert ő minden a családért, és a te gyereked miatt lettem akkora, és a családunkban amúgy is mindenki hízékony, és ugye így is kívánatosnak tartasz..? Szólítanak, bemegyek.
Rövid kérdezz-felelek, nincs panasz, nem voltam szűrésen, igen, legközelebb elmegyek, köszönöm, viszlát. Csak néznek, hogy ennyi, végeztem? Se egy abortusz, se egy kiadós nemi betegség és az ahhoz dukáló ejnyebejnye és tanácsadás? Még csak nem is puffogok, hogy ezért a két percért másfél órát ültem itt? Öltözök, csendben. Majdnem szégyellem magam a birka türelmemért, és mert egészséges vagyok és magas, vékony és gyermektelen. Elhúzom a csíkot, egy aprócska lány mosolyog rám a mélyből, éppen csak tud járni, anyuka a másodikkal a pocakban ül, ő nem tűnik olyan ellenségesnek, mondjuk nem is rám néz, olvas éppen.
Esik, apró szemekben, pont annyira, hogy az ernyőt tulajdonképpen nem érdemes kinyitni, de ha nem tenném, akkor azért vígan eláznék a metróig. Komótosan slattyogok, egyszer majd én is állok itt nagy hassal? Álmodtam már, hogy lakik bennem valaki, furcsa volt. Most is gyermeket vár egy ismerős, egy hónap, és egyel többen lesznek ők is. Egy másik ismerős három évet küszködve tett szert gyermekre, nehéz volt, drága és fájt, de csak összahoztak egy porontyot, mikroszkóp alatt, könnyek között, összeszorított foggal, kétségbeesve, de megvan, öt hónapja lassan. Egy másik pár csak most kezdi még - nekiálltak, csodára vártak, és kiderült, hogy annál azért nagyobb a baj, sem hogy el lehetne bagatelizálni.. Hormonok, kis tabletta, nagy tabletta, injekció, tippek, trükkök, kezdőknek, haladóknak, én meg csak kapkodom a fejem.
Teljesen gyermeki kíváncsiság van bennem csupán - ha akarom, lesz-e majd? Egyből, vagy stresszelni kell? Milyen lesz a keze-lába, szép lesz-e vagy nyomott picit, sírós vagy sokat alvós? Nem érzem a vágyat. Csak a kíváncsiságot. Nem kapkodom fel a másét, és nem gagyarászok, hogy jújDeÉdi.. Állítólag sokkal jobban fejlődik a beszédkészsége azoknak a gyerekeknek, akikhez ember módjára beszélnek,és nem úgy, mint egy kis kutyuliMutyuliTündérBogárkához. Értem, laikus vagyok, kussolok, de az én gyerekem fölött ne gargalizáljon senki, van annak a gyereknek neve, meg ért magyarul, csak még nem válaszol..
Van kis dolgom a városban. Esik, morcosak az emberek, a zebránál messze állnak a járda szélétől, fröcskölnek az autók. Mikor leszálltam a buszról, épp egy újabb kismama szállt fel, csak oldalról mutatta a pocak, hogy ketten-van, és csinos volt, mosolygó szemekkel, hátrafésült hajjal - nő maradt, és jobban nő volt, mint valaha, pedig akkor és ott láttam egy pillanatra csupán.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.